Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Képtelen természetrajz I.

   A KÍGYÓ


  A kígyó borzasztó hosszú állat, hosszabb a legrövidebb öntözőcsőnél is.
Előfordul mind az öt világrészben, mezőkön, kövecses-homokos földeken, erdőben és a patikák címtábláin, leginkább azonban mégis a szép női kebleken, sőt a jó barátok keblén is, ez az utóbbi fajta azonban igen beteges és gyenge, amiért is
a jó barát azt a keblén `melengeti`.
  A kígyó igen buta állat, ezért a hüllők közé sorozzák. Lábait illetőleg nyomorék, egy lába sincsen, és ezért hason mászik, ami különben alázatos természetére is vall. Legnagyobb kígyó az óriáskígyó, ez születésekor még óriási kicsiny ugyan, de később napról napra hosszabb lesz, míg végre akkorára nő, hogy ha akkor a farkára állna és fölegyenesedne, pont akkora lenne, mint egy óriás.
  Igen nagy és veszedelmes kígyó még a csörgőkígyó. Ennek méregfogai vannak, harapása halálos, miért is a farka végén kis lemezeket hord, amikkel menet közben csörög, figyelmeztetvén az embereket, hogy jön, fussanak el, mert különben baj lesz. Persze, aki süket, az könnyen megjárhatja, ezért nem jó süketnek lenni!
  Aztán igen helyre pörge kis kígyó a vipera. Ez minden jó magyar ember szívének kedves kígyója, mert idegen származása dacára is szívesen időzik
magyar földön, például a pilisi hegyekben, ahol a svábokat meg-megcsípi néha.
A vipera által harapott seb is lehet halálos, célszerű a sebet kiégetni, vagy, ha a vipera egy szép leány képét csípi meg, kiszívni; sőt ez az eljárás előzetes védekezésül is helyes (lásd: profilaxis), azaz a mondott csinos képet lehet kígyócsípés nélkül is előre kiszívni, de csak egy kicsit, nehogy nevezettet a mamája a leendő kígyómarás helyén megpofozza.
  Mulatságos látvány a pápaszemes kígyó, akit egyszer szürke hályog ellen operáltak, azóta pápaszemet hord, és rossz kedve van. Az emberi életben is szerepel, mint anyós.
  Mint minden élőlény, a kígyó is örül a tavasznak, mégpedig annyira, hogy ilyenkor örömében kibújik a bőréből.
  Az óriáskígyót különösen az életunt tyúkok szeretik, egy ilyen életunt tyúk kimegy az erdőre, és addig vár, míg jön egy óriáskígyó, aki mikor meglátja a tyúkot, annyira elcsodálkozik azon a buta tyúkon, hogy kitátja a száját, és az tátva marad. Most a tyúk "egy életem, egy halálom!" kiáltással beleugrik a
kígyó szájába, s mivel a kígyó ijedtében becsukja a száját, a tyúk megfullad. A kígyó most "amit főztél, edd is meg!" meggondolással elkezdi nyelni a tyúkot,
s mivel aznap még úgysem evett, egyúttal táplálkozik is általa.
  Nevezetesek még a kígyóbűvölők. Ezek cirkuszban és orfeumban mutogatják magukat. Kihoznak egy nagy kígyót, azt kissé felemelik, és hogy el ne dőljön,
megtámasztják. A kígyó kíváncsian várja, hogy mi fog ebből kisülni, és közben mereven bámulja az artistát, akit ez a tekintet, mivel nagy fene kígyóról van szó, valósággal megbűvöl, szíve dobog, térde inog, ajka reszket, és ijedtében mindenféle marhaságot csinál, ami az úgynevezett kígyóbűvölés, más szóval "jaj, de unalmas az élet!"
  Jeles kígyók még: a repülő kígyó, a budai sikló, a rája, a lazac és a vízi göreb. Érdekes lenne még egy kis rövid sárga kígyó lila kecskeszakállal.
  A kígyó életkora egy naptól tíz-tizenkét évig terjed, mindig attól függ, hogy a bennszülöttek mikor verik agyon. Húsát kiköpik, de bőréből szép pénztárcákat
csinálnak, amit nagy előszeretettel lopnak az emberek. A nagy kígyók a fiatal kígyókat, ha nagyon pajkosak, azzal fenyegetik, hogy vigyázz, mert jön a
bőrkereskedő bácsi!


                                  AZ ELEFÁNT

  Az elefánt a legnagyobb szárazföldi állat, de csak a felnőtt elefánt, mert egy igen kis elefánt például jóval kisebb, mint egy igen nagy víziló. Az elefánt úgynevezett állatkertekben fordul elő, a föld minden nagyobb városában, amiért is az elefánt hazája széles e világ, amiben a művészhez hasonlít.
Állatkert nélkül csakis Indiában és Afrikában fordul elő, amiért is azok, akik elefántvadászatra indulnak Pilisvörösvárra, kénytelenek néhány nyúllal beérni.
  Az elefánt igen rosszkedvű állat, már kicsiny korában állandóan megnyúlt orral járkál, ezért aztán az orra úgy is marad, és ormány nevet vesz föl.
Jókedve úgyszólván csak akkor van, ha ütik, mert bőrének vastagsága miatt az ütést nem érzi, s ezen jóízűt röhög.
  Az elefánt hangja trombitaharsogáshoz hasonlít, ami megtévesztően hasonlít ahhoz, amiről az olvasókönyvek mint az elefánt hangjáról szólnak, s amiről azt mondják, hogy hasonlít a trombitaharsogáshoz.
  Az elefánt fűvel, szénával, kölessel és rizzsel táplálkozik. Barbár erkölcséről tesz tanúbizonyságot, hogy megjelenik a rizsföldeken, telezabálja
magát, és fizetés nélkül távozik.
  Az elefánt testi ereje óriási, hallatlan nagy terheket elbír, de tízszer annyit ő sem bír el.
  Az elefánt igen sajátságosan iszik, beledugja ormányát a vízbe, éppen úgy, mint a nagyorrú kávénénikék a kávéba, de aztán a kávénénikéktől eltérőleg teleszívja az ormányát, és azt nem hagyja csak úgy visszacsöpögni a kötényére, hanem igenis belespricceli a szájába, amiben bizony a disznóhoz hasonlít, nem mintha a disznó is így tenne, hanem mert ez már mégiscsak illetlenség.
  Az elefánt betegségei közt leggyakoribb a nátha; képzelhető, mekkora náthája szokott lenni.
  Az elefánt igen okos állat, volt például egyszer egy szabónak egy elefántja, ez olyan okos volt, hogy amikor a szabó elment hazulról, az elefántot otthon
hagyta, és a kaput bezárta, az elefánt, mikor idegenek akartak bemenni a szabó udvarába, nem eresztette be őket, mert nem is tudta volna kinyitni a kaput, meg
nem is tudta, hogy be akarnak menni.
  Az elefánt az állatkertben a hátán egy trónusszerű alkotmányt cipel, amibe egy leány és egy férfi beleül, és a szerelemről csevegnek, ekkor az elefánt az
úgynevezett elefánt szerepét játssza.
  Az elefántot robbanó golyóval vadásszák, amire nagyon dühös. Életkora igen magas, egy tudós egyszer sokáig figyelt egy elefántot, amint az kétszáz évet élt egyfolytában. Persze előbb is meghalhat, de csak akkor, ha valami olyan különös baj történik vele, amit egy elefánt se bír ki.


                                    A SAS

  A sas ragadozó madár, ami azt jelenti, hogy ha egy sast csirizzel bekenünk, és a falhoz vágjuk, hát odaragad. Ettől a tulajdonságától teljesen függetlenül, a sas kisebb élő állatokkal táplálkozik.
  A sasnak sokféle fajtája van, amelyek színre és nagyságra különböznek egymástól, legkisebb a mezei sas vagy kánya, legnagyobb a kőszáli sas, bár van kis kőszáli sas is, amelyik csak évek múltán, ha már megnőtt, lesz nagy kőszáli sassá.
  A sast sasok nemzik, és ez mindaddig így is lesz, amíg Núbia párduca nem fog szülni egy gyáva nyulat.
  A sas igen bátor madár, a nálánál gyengébb állatokat, amelyek védekezni képtelenek, halálukat megvető bátorsággal végzi ki, és eszi meg, amiért is a madarak királyának nevezik.
  Száraz, napos időben látni, amint a sas szép szabályos köröket ír le a levegőben, és mind magasabbra és magasabbra emelkedik, aztán siklórepüléssel zuhan le csaknem a földig, amiért is a sast a repülőgépfélék családjához sorozzuk. 
  A sast nagy előszeretettel vadásszák, ami úgy történik, hogy a fészke közelében lesbe áll a vadász, megvárja, míg a sas repülni kezd, akkor golyót
ereszt bele, s a sas, ha a golyó talált, motorhiba miatt kénytelen leereszkedni. Akkor a vadász odamegy hozzá, és európai módszer szerint foglyul ejti, azaz agyonüti.
  A sas igen okos állat, a repülésben kiváló, technikai kísérletekkel is foglalkozik. Föl van jegyezve róla, hogy egyszer egy kis gyereket akart a repülésre megtanítani, amiért is karmai közé kapta, fölvitte a magasba, és eleresztette. A kísérlet nem sikerült.
  A  sas  a  fészkét  csaknem  hozzáférhetetlen  helyeken, igen magas fákra rakja,  ahová,  anélkül,  hogy  a  fa  törzsét  még külön beszappanozná, nem
mászhatnak  föl  a  fészekrabló suhancok. Ide rakja a nősténysas a tojásait, nehogy  a  rossz  emberek  rántottát  csinálhassanak  belőlük. A sas hangját
vijjogásnak  nevezik,  mert  hasonlít  a civakodó öregasszonyok hangjához. A sasnak  olyan éles szeme van, mint a sasnak. Rendkívül messzire lát, s mikor a  magasban  kering, a legkisebb állatot is meglátja, és lecsap rá. Ez ellen
az  állatok  úgy  védekeznek,  hogy sokan vannak, s mivel a sas közülük csak egyre  csaphat  le, a többiek ezáltal kinn maradnak a vízből, sőt még jól is
mulatnak az úgynevezett áldozat pechjén.
  A sassal közeli rokon a keselyű, ami tulajdonképpen nem más, mint egy olyan
sas, amelyik döglött állatokat eszik, ami nagy ízléstelenségre, de kitűnő gyomorra vall: A keselyűk még nagyobbra is megnőnek, mint a sasok, legnagyobb köztük a kondorkeselyű, amely az Andesek vagy Andok hegyláncaiban tanyázik,
amit ezért Undok hegyláncnak is szoktak nevezni.
  Úgy a sasnak, mint a keselyűnek élettartama igen hosszú, néha száz év is, ami azonban e madarak kellő időben való lelövésével redukálható.
  A madarak e családjához tartozik még a griffmadár, amely található a mesekönyvekben, és amely táplálkozik a mesekedvelő emberek butaságából, tehát élettartama örök. Életük a törvények védelme alatt áll, amennyiben vadászásukat, azaz a buta emberek agyonütését mindenütt szigorúan tiltják.
  Igen szimpatikus a sasok közt a kétfejű sas, amely csak döglött állapotban látható, s hajdan címereken tanyázott.


                                   A HANGYA

  A hangya nagyságra és színre nézve különféle, leggyakoribb nálunk Európában a kis fekete és a valamivel nagyobb vörös hangya, a trópusi vidékeken pedig vannak nagy, sőt óriási hangyák, sárga és szürke színűek is. Kék színű hangyák
nincsenek, ami a természetnek minden gazdagsága mellett is némi szegénységre vall. A hangyák igen fejlett társadalmi életet élnek, jól működő szervezettség alapján dolgoznak együtt, s még szép tőlük, hogy kórusban nem énekelnek, és nincs külön szaklapjuk.
  A hangyák a föld alatt élnek, pompásan kiépített lakásokban, és egy kis tölcséralakú nyíláson át jönnek a napvilágra, amely nyílás körül kis dombocska látható, amit a föltúrt föld alkot. Egy ilyen tölcsérnyílás és a közeli másik
tölcsérnyílás között kis utacska vonul, ezen közlekednek a hangyák szép sorban, mint a katonák. Hogy milyen gonddal vannak ezek az utak építve, azt mutatja az is, hogy némelyiknek a mentén hatalmas fák is vannak, különösen azoknak a mentén, amelyek nagy fák tövében húzódnak.
  A kis föld alatti lakásokban a hangya nyáron át télre való táplálékot hord össze, amiből az látszik, hogy igen okos állat, nem csoda, mert hiszen a feje
majdnem olyan nagy, mint a potroha, márpedig bizonyos, hogy például te is okosabb lennél, ha a fejed akkora lenne, mint a törzsed. Aztán még azt is mutatja ez a megbocsátható árufölhalmozás, hogy a hangya igen előrelátó állat, ami már azért is csodálatos természeti tünemény, mert a szeme oldalt van.
  A hangyák által alkotott kisded társadalmakat hangyabolynak nevezik. Ezek a kis társadalmak igen harciasak, ha például egy ilyen bolyba belekerül egy
hernyó vagy gyík, a hangyák rámásznak, és agyonmarják, fölfalják.
  Ezért helyes dolog, ha valaki az ilyen bolyra rálép, és széttapossa. Aki harcol, az ellen harcolni kell. Vannak ilyen randa hangyabolyok a világon, kár,
hogy nincs mindegyikre egy megfelelő óriás csizmás láb. A nőstény hangyák mindennap egy tojást tojnak. A hangyatojás fehér és viszonylag igen nagy, mert
majdnem akkora, mint a hangya egész testének a fele. A nőstény hangya igen szerény állat, mert azt a nagy tojást csöndesen, minden kotkodácsolás nélkül
tojja, nem úgy, mint a nagyszájú tyúk, aki az aránylag kis tyúktojás miatt akkora gezéreszt csap, hogy nem is lehet csodálni, ha egy tyúktojás olyan sokba
kerül. A hangya élettartama eddig még ismeretlen. Egy igen kiváló természettudós egyszer meg akarta állapítani, s e célból figyelni kezdett egy fűszál árnyékában fekvő hangyát. Két évig figyelte, de akkor megunta a további figyelést, és megfigyelésének eredményéről írt egy hetveníves munkát, amelyben
kimutatta, hogy a hangya legalább két évig okvetlenül elél. Később azonban egy másik, még kiválóbb természettudós kimutatta, hogy az első számú kiváló tudós megfigyelése értéktelen, mert hitelesen megállapította, hogy az általa megfigyelt hangya már a megfigyelés első pillanatában döglött volt.
 
 A KUTYA
  A kutya háziállat. Három fő részből áll, úgymint: fej, törzs és végtagok. Ha ezen részek bármelyikét a kutyából elvesszük, akkor a kutya elromlik, és többé sem nem szalad, sem nem ugat, egyáltalán nem működik tovább.   Különféle kutyák vannak, úgymint: pulikutya, komondor, vizsla, agár, szentbernáthegyi, újfundlandi kutya, öleb, kis girhes, nagy dög, mopszli, nyakszli, vonító sühögér, kis kutya, nagy kutya, tarka kutya, Sajó kutyám. (A kutyuskám az nem kutya, hanem, amint egy igen kiváló természettudós földerítette, egy nő.)   A kutya igen hű állat. Ha a gazdája megrúgja, akkor meglapul, és nyalogatja a cipőjét. Ha pedig meghal a gazdája, akkor a kutya nagyon szomorú lesz, sőt van olyan kutya is, amelyik a gazdája halála után nem eszik, nem ugat, lefekszik, és ő is meghal, nem úgy, mint például a zsebóra, amely a gazdája halála után is közönyös ketyegéssel jár tovább, amiért is a zsebóra egy hűtlen kutya.

  A kutya örömének azáltal ad kifejezést, hogy a farkát csóválja. Ha pedig a farkát levágják, akkor a fejét csóválja.

  A kutya valamennyi állat közt a legértelmesebb. Igen tanulékony, például rövid néhány esztendős fáradozás után már megérti a saját nevét, s ha azt

hangosan kiáltják, a kutya dühösen ugatni kezd, ami azt jelenti, hogy hagyják már békén. De a kutya nemcsak szellemileg fejlett, hanem lelkileg is, némelyik annyira mély lélek, hogy emlékeztet a lírai költőkre, ugyanis ezek a költői lelkű kutyák, ha feljön a hold, és az ég tetején szépen ragyog, szintén ugatni kezdenek.

  A kutyának veszedelmes betegsége a veszettség, ami igen ragadós nyavalya, az ember is megkaphatja, és harapás által terjed, mégpedig úgy, hogy vagy a

veszett kutya harap meg egy embert, vagy a veszett ember harapja meg a kutyát.

  A kutyának a veszettségen kívül legfőbb ellensége a sintér. Ez egy olyan úriember, aki drótkarikával jár az utcán, s ha meglát egy kutyát, utánaszalad, a drótot a nyakába veti, és elkezdi a kutyát húzni, mire a kutya gazdája pedig két pofont ad a sintérnek, a gazdát a rendőr felírja, s utcai botrány miatt fizet húsz korona bírságot. A bírság lefizetésének napján a gazda a kutyának öt flemmet ad és két rúgást, mikor pedig a gazda ebéd után elmegy a kávéházba feketézni, a felesége úgynevezett vigasz- cvikipuszit ad a kutyának, ami, ha öreg és csúnya az asszony, még csak fokozza és betetézi a szegény kutya szenvedéseit.

  A veszettség ellen Pasteur nevű francia orvos kitűnő szérumot talált föl, de a sintér és a cvikipuszi ellen ő sem tudott még semmit kitalálni. A

veszettségen kívül még nagy baja a kutyának az elveszettség, ami ellen az apróhirdetések, s a megtaláló fejére kitűzött illő jutalom szolgál.

  A kutyáról szóló eme tanulmány keretein belül meg kell még emlékeznünk az ebzárlatról, amit plakátokon tesznek közhírré a városban. A plakátok arra

valók, hogy azt a kutyák elolvassák, és pontosan betartsák. Azért helyezik el rendszerint az utcasarkokon.

  A kutyát házőrzésre, a szoba bepiszkítására, mások zavarására, a háziúr és házmester bosszantására használják, tehát igen hasznos állat, csontjából

rongyot készítenek, húsát várostromok alkalmával eszik.


 A CSŐRÖS EMLŐS


  A csőrös emlős hazája Ausztrália. Hazánkban tehát nem fordul elő, még az állatkertben sem. Nem hajlandó előfordulni.

  Ennek a különös állatnak csőre van, mint a madárnak, és tojást tojik, de viszont négy lába van, mint az emlősöknek, s a kölykeit, amikor már kikeltek a tojásból, a hasán hordja egy tarisznyaszerű bőrlebenyben, s szoptatja őket, amiért is a csőrös emlős se nem madár, sem nem emlős, hanem tulajdonképpen ő az a bizonyos meschügener Fisch.

  A csőrös emlős színe barnásszürke, olyan disznószínféle. Hosszúsága negyven centiméter, magassága húsz centiméter, de ha rátesznek egy nagy követ, akkor jóval alacsonyabb. Az erdőben mászkál táplálék után, ha kergetik, akkor fut, repülni csak szeretne. Táplálékát kis rothadt gyümölcsök és más efféle tárgyak képezik. Élettartama, mint ezeké az ősállatoké - kazuáré, kengurué, teknősé - általában igen hosszú, négy- ötszáz év. Eleinte vígan sütkérez a napon, úgy két-háromszáz évig, de később, az utolsó száz-kétszáz év alatt már őrülten unja az egészet s alig várja, hogy vége legyen.

  A csőrös emlős bőrét rálépésre használják, húsával kutyákat etetnek, csontját az árokba dobják, szőréből viszketőport készítenek, csőrét pedig a bevándorlók

csudálkozására használják, ami úgy történik, hogyha meglátnak egy csőrös emlőst, azt elkezdik kergetni, amikor elérik, akkor agyonütik, s mikor már fölfordult, és nézik szürke hasát és vakondokszerű négy lábát, rövid nyakát és

kis buta fejét, s meglátják ezen a kacsaszerű csőrt, azt mondják: jé-é! és elkezdenek őrülten csodálkozni.


AZ ICHTHYOSAURUS


  Az ichthyosaurus ősállat, évtízezredekkel ezelőtt élt, ma már csak maradványai lelhetők föl a föld mélyebb rétegeiben.

  A hüllők közé tartozott, gyíkszerű, igen nagy, sőt marhanagy állat volt.

Hossza a feje tetejétől a farka végéig huszonöt-harminc méter, a farka mögött ötven méternyire álló fáig hetvenöt-nyolcvan méter, amiből arra

következtethetünk, hogy apját és anyját nagyon tisztelte, mert hát igen hosszú volt a földön.

  A testét kemény pikkelyek födték, úgy mint a cserepek a háztetőt.

  A fején, amely hasonlatos volt egy óriási madáréhoz, egy vagy két rövid szarv nőtt, hangját az ásatáskor nem sikerült sehol meglelni, de bizonyára valami rémes trombitaszerű harsogás volt.

  Az ichthyosaurus tulajdonképpen a mesebeli sárkány, tehát a meseírók véletlenül igazat mondanak, amikor sárkányról hazudnak.

  Súlya e szörnyetegnek igen nagy volt, nagyobb, mint annak, amit ma egy magyar politikus mond: becslésünk szerint lehetett úgy húszezer kg, ami hogy mily nagy tömeget jelent, elképzelhetjük, ha meggondoljuk, hogy egy jól fejlett elefánt csak hatezer kg.

  Az ichthyosaurus táplálékát növényi gezemicék képezték. Nevezetes, hogy ennek a bődületes nagy állatnak irtózatosan, szinte `diplomatikusan` kicsiny

agyveleje volt, akkora, mint egy mogyorószem. Rettenetesen buta állat volt eszerint; természetbúvárok kiszámították, hogy Aesopus meséit 15 000 000 000 esztendő alatt lehetett volna vele százezer professzornak megértetni.

  Az ichthyosaurus már-már csak kínai festményeken és porcelánokon él döglött állapotban, továbbá a kolozsvári Szent György szoborban és a budapesti ligeti fasor végén két példány bronzból, pedig hajdan, pár tízezer év előtt

Magyarországon is sütkérezett, azonban, tekintettel az 1914 óta itt folyó eseményekre, még idejekorán kihalt.