Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Képtelen természetrajz II.

    A FARKAS


  A farkas vadállat. Azaz nem is olyan vad. Sőt talán szelídnek is mondható.

Legalábbis Einstein relativitás-elmélete alapján jó pestiesen az mondhatjuk,

hogy: ahogy vesszük. Mert ha a bárányhoz viszonyítjuk a farkast vagy a

galambhoz, pláne a sült galambhoz, akkor a farkas vad és vérengző és

veszedelmes és kegyetlenlen. De ha a tigrishez viszonyítjuk, akkor meg egészen

helyre kis megjárja állat, olyan középvad, illetve félszelíd, egyszóval:

mérsékelt. Az emberhez, a természet koronájához (Zürichben nem is jegyzik)

viszonyítva pedig a farkas valóságos kis árvácska, ibolya és gyöngyvirág, sőt

árvalányhaj vagy tejbegríz, már aszerint, hogy ki mit szeret. Mert bizonyosra

kell vennünk, hogy meghaltak mostanában emberek, akik sokkal jobban szerettek

volna egy farkasfalkával találkozni, mint néhány, az ember ábrázatát jogtalanul

viselő "felelőtlen egyénnel".

  A farkas különben a kutyafélék családjához tartozik, mondhatnám, hogy a

farkas egy vadkutya. Táplálékát élő állatok képezik, leginkább szereti a

bárányhúst, de megelégszik nyúllal, mókussal, tyúkkal, szamárral is, ha olyan

szamár bárányra nem akad, aki éppen hajlandó az ő táplálékát képezni. Ha élő

állat nincsen, akkor kínjában a gyökeret, a füvet, meg a fa kérgét rágja, de

meg nem eszi.

  Nagyságára nézve a farkas akkora, mint egy jól megtermett komondor, sőt a

színére, élettartamára, táplálkozására és kedvenc szórakozásaira nézve is pont

akkora. Aki pedig nem tudja, hogy mi az a komondor, s esetleg azt sem tudja,

hogy mekkora, hát arra nézve egy felnőtt, tauglich ohne Gebrechen farkas másfél

méter.

  A farkast a régi magyar nyelv fenének, fenevadnak hívta, de mivel a fene szót

használni nem fért össze a régi magyarok précieuse-ségével, hát elkezdték

farkasnak mondogatni, s ez a név aztán rajtaragadt a szegény ártatlan állaton.

Persze ugyanúgy mondogathatták volna fülesnek, szemesnek, vagy fogasnak is, de

nyilván elfelejtették.

  A farkas színe rozsdavörös, hasonlatos a kétfilléres és a krajcár színéhez,

amire öreg emberek, akiknek jó a memóriájuk, még biztosan emlékeznek.

Gyöngébbek kedvéért megmagyarázom, hogy a kétfilléres és a krajcár pénz volt,

kis kerek, lapos bronzdarabka, őseink két ilyen bronzdarabkát fizettek, ha át

akartak menni Pestről Budára a hídon. Ebből is látható, hogy milyen rettenetes

életük volt őseinknek. Azóta a világ nagyot fejlődött, az általános emberi

boldogság emelkedett, mi már ingyen mehetünk át a hídon.


                                A SZARVASMARHA


  Ez az állat háziállat, található mindenhol a föld kerekségén. Igen hasznos

állat, mert az ökör terhet húz, a tehén pedig tejet ad, mindkettőt pedig,

amikor már megunták az életüket, levágjuk, és húsukat a gazdag emberek

táplálására használjuk.

  A szarvasmarhának egyes vidékek és országok szerint különféle fajtái vannak,

ezek között igen kiváló a magyar szarvasmarha, amely béketűréséről, szorgalmas

igavonásáról, szomorú és ártatlan bőgéséről és nagy, kajla szarvairól

nevezetes, igen jámbor állat, bántalmazóit, úgy látszik, csak a legvégső

elkeseredésében, vagy talán még akkor sem ökleli föl.

  A hím szarvasmarhát bikának nevezik, arisztokratikus hajlandóságú lény, mert

ő a csordában a tenyészállat, nem dolgozik, s a vörös színre dühbe jön és

toporzékol.

  A nőstény szarvasmarhát mi tehénnek nevezzük, mert tejet ad, a bikák azonban,

bár csak megközelítő okból, egymás közt röviden tyúknak mondják.

  A szarvasmarha színe vagy fehér vagy vörösesbarna vagy tarka, fehér

alapszínen vörösesbarna foltokkal. Néhány év óta, mióta a cérna oly drága,

csakis a legelőkelőbb marhák viselhetnek foltokat.

  A szarvasmarha tápláléka fű és széna. De mióta a fűhiány olyan nagy, hogy az

emberek már fűhöz-fához sem tudnak kapkodni, kénytelen a szarvasmarha silányabb

takarmánnyal is beérni, amit az ország gazdag emberei mélyen fájlalnak, mert a

szarvasmarha húsát megeszik, míg a szegény emberek táplálékhiányának fent

nevezett gazdagok örülnek, nyilván azért, mert a húsukat nem eszik meg.

  A kicsiny szarvasmarhát borjúnak nevezik, a serdülőt pedig neme szerint

tinónak vagy üszőnek, a tinóból minden további tanulás nélkül idővel ökör lesz,

az üszőből tehén; a szarvasmarha fejlődési folyamata itt véget ér, mert a vén

tehén és a vén ökör, az már nem szarvasmarha, hanem kétlábú állatfajta.

  A szarvasmarhákat gazdáik, hogy azok önmagukat egymástól meg tudják

különböztetni, elkeresztelik különféle nevekre; a teheneket leginkább Bimbónak

és Riskának, az ökröket pedig Csákónak és Madárnak keresztelték eddig, de

remélhető, hogy a jövőben az ökörneveket ki fogják szorítani új, eddigieknél

találóbb nevek, úgymint: Potiorek, Conrad, Ludendorff.


                                  A HAL


  A hal vízben élő állat. Van kis hal, középszerű hal és nagy hal. A nagy hal

megeszi a kis halakat, de viszont a kis hal is szeretné megenni a nagy halakat.

A hal kopoltyúval lélegzik, ami azért jó, mert bármennyire meg is hűl, nem

kaphat időgyulladást. Persze ehelyett kaphat másféle betegségeket, legrémesebb

ezek közt a víziszony; képzeljék el, milyen rémes lehet az, mikor egy hal

víziszonyban szenved. A hal tápláléka a másik hal, ami őszinte és becsületes

lélekre vall. Vannak olyan halak is, amelyek kis férgeket és zsemledarabokat

esznek, ezek nyilván vegetáriánusok.

  A halat az emberek halászás által fogják ki a vízből, ami úgy történik, hogy

az ember vesz egy horgot, rátűz egy kukacot, és azt egy hosszú fanyél és a

rákötött spárga segítségével belelógatja a vízbe; a kukac kellemetlen

helyzetében való gyönyörködés céljából sok kis hal gyülekezik a kukac köré,

mire jön a nagy hal, és a kis halakat megeszi, étkezés után pedig fölbukkan, és

szemébe röhög a halásznak. Ez így megy órákon át, végül a nagy hal megfog egy

kis halat, és azt rátűzi a horogra, csak azért, hogy a halász másnap is

eljöjjön. A halász persze diadallal rántja ki a horgot a vízből, zsebre vágja

az icipici kis halacskát, s azzal a marhasággal vigasztalja magát, hogy: kleine

Fische gute Fische - pedig sokkal jobban szeretett volna egy harcsát fogni.

  Apropós harcsa! A harcsának bajusza van, de végtagjai, mint a halaknak

általában, nincsenek; a halaknak csak uszonyaik vannak, amikkel a vízben

úszkálnak, de lábuk nincsen, azért nem tudnak a folyók, tavak és tengerek

fenekén mászkálni, sem kezük nincsen, ami különösen a harcsának kellemetlen,

mert nem tudja a bajuszát kipödörni.

  Érdekes különbség az ember és a hal közt az, hogyha az ember öngyilkossági

vágyat érez bizseregni a szíve táján, akkor beugrik a vízbe, a hal ellenben,

hasonnemű vágy esetén, kiugrik a vízből.

  A halak közül szigorúságáról nevezetes a cápa, ez a fürdőző emberek

ijesztésével tölti szabad idejét, ami úgy történik, hogy odaúszik a fürdőzők

közé, és egyik közülük megeszi, miáltal a többiek nagyon megijednek. Különösen

Fiuméban szoktak ilyen cápák előfordulni, amelyek annál félelmetesebbek, mert

észrevétlenül, sőt láthatatlanul lepik meg az embereket, olyannyira

láthatatlanul, hogy Fiuméban már évtizedek óta nem is láttak cápát. Igen

megható a cápa és a hajós küzdelméről szóló történet, amely tragikus hatásának

nyitját abban leli, hogy elolvasása után mély szomorúsággal gondoljuk el,

mennyit és mekkorát kell a szegény íróknak és újságíróknak olykor csekély

honoráriumért hazudniok.

  Kétféle halak vannak, úgymint tengeri halak és édesvízi halak. Nekünk,

szegény magyaroknak, bár már Széchenyi István sürgette, hogy tengeri halakra is

igyekezzünk szert tenni, csupán édesvízi halaink vannak; van pontyunk, csukánk,

harcsánk, tokunk, pisztrángunk, ebihalunk és kárászhalunk, és egy igen

kellemetlen, szomorú kis halunk, az, hogy előbb-utóbb éhen halunk.

  Van egy közmondás, amely szerint fejétől büdösödik a hal. Ez a közmondás -

eltérőleg a többi közmondásoktól - igazságot fejez ki, ezért van az, hogy a

szardíniának mielőtt a dobozba beteszik, levágják a fejét. Voltak korok, amikor

ezt - nyilván tévesen - az emberre vonatkozólag is hitték, mondjuk a

világháború korában.

                                    A LÉGY


  A légy a `legszemtelenebb` állat, amit, mivel a természetben, vagy legalábbis

a természetrajzban mindennek megvan a magyarázata, bizonyára szerénységből

tesz, tudván, hogy `szemesnek` áll a világ. A légy előfordul a nagyobb

városokban is, de leginkább mégis falun található, ahol is előszeretettel üt

tanyát a békés lakosok orrahegyén. Amikor a légy valamely békés lakos

orrahegyén tanyát üt, egy másik békés lakos ököllel rá szokott ütni az illető

békés lakos orrára; a légy az ütés előtt kényelmesen elszáll ugyan, de a békés

lakos orra vére megered, amire illik azt mondani neki, szegénynek, hogy:

  - Pardon, egy légy volt!

  A légy egész télen át megdögölve heverészik a deszkák és falak repedéseiben,

de tavasszal újra kikel a kis sárgásfehér légytojásból, és vígan zümmög. A

zümmögést illetőleg a legyeket négy csoportra oszthatjuk, úgymint szoprán,

tenor, bariton és basszus legyekre.

  Vannak azonban olyan legyek is, amelyek nem zümmögnek, hanem csípnek - ezekre

szokták mondogatni az okos emberek, hogy aszongya: amelyik kutya ugat, az nem

harap.

  A lónak négy lába van, mégis botlik, de a légynek hat lába van, ami oly sok,

hogy a légynél a botlás ki van zárva. A légynek azonfölül még szárnya is van,

amivel részint repülni, részint járni, részint aludni szokott, mivelhogy,

miként a kutya nem ugathat a farka nélkül, a légy sem alhatik a szárnya nélkül.

  A légy tápláléka a tej, cukor és kenyérmorzsa, de legjobban szereti az

úgynevezett légyfogót, ez a fő tápláléka. Ahol légyfogót nem raknak ki a békés

lakosok az asztalra, ott a legyek csakhamar kipusztulnak a táplálék hiánya

miatt.

  Némely természetbúvár állítása szerint vannak árdrágító és uzsoraüzlettel

foglalkozó legyek is. Azon természetbúvárok, akik ezt állítják, nem látták

ugyan, hogy a légy valamit árult volna, vagy valamely más léggyel

kölcsönüzletet kötött volna, de igenis látták, amint a légy a két első lábát,

ami megfelel az öreg kereskedők kezeinek, kinyújtotta és megelégedettén

dörzsölte, ami csakis úgy lehetséges, hogy valamit igen drágán eladott, vagy

nagy kamatra pénzt kölcsönzött.

  Vannak szerelmes természetű legyek, amelyek szép asszonyok körül

legyeskednek.

  A légy élete igen viszontagságos és veszélyes. Ritkán is ér meg a légy magas

életkort. Küzdenie kell a hideggel, meleggel és légycsapóval. Néha, gonosz

emberek, egy csapásra hetet is agyonütnek belőlük. Amelyik légy azonban ügyes,

és elkerüli a veszedelmeket, az egy egész évig is elél, és végül is aggkori

levesbe hullással végzi be tartalmas életét.



                                 AZ OROSZLÁN


  Az oroszlán az állatok királya, akit a köztársasági pártiak is respektálnak.

Ereje rendkívüli, nagyobb, mint Hackenschmiedté. Farkának egyetlen csapásával

leterít egy embert, hogyha nem, hát nem jól találta. Az oroszlán igen rugékony

és ügyes, gyorsabban fut, mint egy paripa, viszont, ha akar, lassabban tud

menni, mint egy konflisló. Tizenkét métert is tud ugrani, különösen, ha a

métereket nem egymás után hosszában, hanem egymás mellé, széltében rakják le.

  Az oroszlán a legbátrabb valamennyi vadállat közt, de ezért kitüntetésre nem

reflektál. Hazája Afrika és Ázsia, más földrészeken csupán mint idegen államok

alattvalói szerepelnek, s útlevél és más igazoló iratok hiányában

állatkertekben vannak internálva.

  Ha valaki gyalog megy a sivatagban, és véletlenül találkozik egy oroszlánnal,

akkor először is úgy tesz, mintha nem ismerné meg, mintha azt hinné, hogy

borjú. Ha az oroszlán mégis okvetetlenkedik, akkor az ember megáll, és mereven

néz az oroszlán szemébe; mindaddig, amíg mereven néz, semmi baja nem történik,

sőt, ha az illető ember egész addig néz mereven, amíg haza nem ér, akkor

egészen megszabadul.

  A hím oroszlán nagyobb, mint a nőstény, amit jó tudni, mert ha az embert

megtámadja egy oroszlán, akkor legalább tudja, hogy az hím-e vagy nőstény. A

hím oroszlánnak továbbá dús sörény borítja a nyakát, ami jó meleget tart; ez a

természet nagyszerű gondoskodására vall, mert ha az oroszlán hazájában 40-50

fokos meleg van is, mégis megtörténhetik néhány százezer év múlva, amikor már

majd a nap is hűlni kezd, hogy hidegebb lesz ott is, és akkor igen jó

szolgálatot tesz majd a sörény. Az oroszlán színe sárga, ez szintén a természet

nagyszerű elve, az úgynevezett környezethez való alkalmazkodás miatt van így,

tudniillik olyan a színe, mint amilyen a sivatag homokjáé, hogy nehezen legyen

fölismerhető, s így a zebrák, antilopok, nyulak és más állatok meg ne támadják

szegényt. Az elv pompásan beválik, a nevezett állatok az oroszlánt nem is

támadják meg, annyira nem, hogyha az oroszlán azt akarná, hogy nevezett állatok

őt megtámadják, direkte egy vörös übercihert kellene fölvennie.


                                   A DISZNÓ


  A disznó háziállat. Nevét mindig így írják, hogy sertés, de mindig úgy

mondják, hogy disznó. Furcsa dolog, de hát több furcsa dolog is van a világon,

különösen mostanában.

  A disznót az emberek evésre használják, mégpedig úgy, hogy eleinte őt hagyják

enni, azután őt eszik meg.

  A disznónak négy lába van, testnagyságára nézve akkora, mint egy kis borjú,

persze mint egy olyan borjú, amely nem nagyobb egy disznónál.

  Nyáron a disznót legeltetik, ami úgy történik, hogy a disznópásztor, akit a

falusiak kanásznak, a városi iskoláskönyvek pedig kondásnak neveznek, kihajtják

a disznókat a mezőre, s ekkor irigykedve nézi, hogy azok gusztussal eszik a jó

friss füvet, neki pedig se kenyere, se szalonnája.

  A disznó igen lusta állat, fekvésen és evésen kívül semmit nem csinál,

legfeljebb egy kicsit turkálja az orrával a földet, s ezt a műveletei kedélyes

röfögéssel kíséri. Ezenkívül semmit sem csinál. Az úgynevezett disznóságokat

nem ő, hanem az ember követi el. Megjegyezzük itt, hogy ez nemcsak a

disznóságokkal van így, hanem a szamárságokkal és a marhaságokkal is.

  A disznók életkora a tudósok előtt ismeretlen, mert míg a tudósok

megfigyelték, hogy a holló kétszáz évig, a teknősbéka ötszáz évig, a ló harminc

évig él, s így minden állatnak megállapították az életkorát, addig a disznóról

csak annyit mondhatunk, hogy élete leöletéséig terjed, mert úgy látszik, még az

nem fordult elő, hogy egy disznó teljes életét leélve, természetes halállal

halt volna meg. A disznók szempontjából ezt bátran disznóságnak mondhatjuk,

továbbá általában az állatok szempontjából szamárságnak minősíthetjük, hogy egy

állat éppen disznó lett, sőt talán akkor sem esünk túlzásba, ha kijelentjük,

hogy valóságos ökörnek kell lennie annak az állatnak, amelyik ilyen körülmények

közepette disznó lett. Higgye el minden olvasóm, nem érdemes disznónak lenni.

  A disznó mesterséges etetését hízlalásnak nevezik. A sertéskereskedő egy

csomó disznót összevásárol, s egy telepre beállít, ahol is velük együtt hízik,

de míg a disznókat, amikor már iszonyú otrombára híztak, levágják, addig a

sertéskereskedőket és hizlalókat rettentő pocakjukkal és tokájukkal tovább is

maguk között kell szívlelniök a szegény sovány embereknek.

  A házi disznónak közeli rokona a vaddisznó, melyről megemlítendőnek tartjuk,

hogy a hímjét konok következetességgel mindig vadkannak mondják és írják az

emberek, aminek, miután ezt más állatokkal nem csinálják, semmi értelme sincs,

sőt sajnálatos tévedésekre vezet, például az iskolásleányok egészen felnőtt

korukig azt hiszik, hogy van nőstény vadkan is.


                                   A KANÁRI


  Azt a kis sárga motort, amelyet egy kalitkában helyeznek el, s amelyet

naponta cukorral és sárgarépával töltenek meg, amelyet kora reggel a nap első

sugara húz föl, hogy azután egész nap, amíg csak ki nem fogy belőle a cukor és

a sárgarépa, ugráljon, billegjen, és benzinmotor berregésénél is

rettenetesebben csiripeljen - kanárinak nevezik. Ismeretlen gonosztevő

mérnökök, akik valószínűleg föltalálói és első konstruálói ennek a szörnyű

gépezetnek, valamikor régen néhányat találmányukból - hímeket és nőstényeket -

tropikus szigeteken helyeztek el, s azok ott azóta működnek és szaporodnak.

Lelketlen kufárok összefogdossák a kis szörnyetegeket, és rosszízlésű

európaiaknak eladják, akik kalitkába helyezik őket, és a szobájukban tartják. A

kalitkában, amint már mondtam, kora reggeltől késő estig eszeveszetten működik

e szörnygép, ugrál és csiripel, ezt a csiripelést a városi emberel zenének

tartják, s azt mondják, hogy: a kanári énekel. Bezzeg a józanabb falusiak nem

mondják, hogy a béka vagy a szúnyog énekel. Még a falusi madarakra, a

fülemülére, a sárgarigóra pacsirtára is csak a városiak mondják, hogy énekel, a

falusiak nem. Szerény véleményen szerint énekel Caruso, de a kanári nevű

sárgarépa-motor nem. Hogy is lehet éneknek, zenének tartani azt az őrült,

eszeveszett, értelmetlen csiripelést, vijjogást, huhogást, vartyogást,

fütyülést, krákogást, amit például nyári reggelen a sok neveletlen madár az

erdőben véghezvisz, amiben nincs sem ritmus, sem melódia, sem összhang, s ami

fejetlenebb, mint mikor a zenészek hangszereiket hangolva összevissza

cincognak, búgnak, fuvoláznak, trombitáznak - s amelyet sem Tango, sem más

karmester nem vezényel, hogy egységes, értelmes muzsika legyen belőle. Szóval,

a kanári csiripel, vijjog, sistereg, fütyül, sípol, szörcsög, vagy akármi, csak

nem énekel.

  Ebben a közhaszontalan, sőt, káros tevékenységben aztán az egész kis lény ki

is merül. Semmi más érdekes tulajdonsága nincsen, nem ír, nem számol, nem

sakkozik, nem dominózik, nem pipázik, nem mondja annak a szamárnak, aki

előfütyül neki, hogy: maga majom. Nagyságára nézve akkora, mint egy kis vékony

veréb, élettartama száz év, de ha a gazdája előbb megunja a csiripelést, előbb

is agyonütheti; ha víz alatt tartják tíz percig, végleg leszokik az éneklésről.

  Ha a pisze orrú öregasszony a Tabánban, s a krumpli orrú nyugalmazott

sóhivatalnok a Vízivárosban azt akarják, hogy két kanáriból három legyen, akkor

egyik meglátogatja a másikat, s a két kanárijukat összepárosítják; ebben a

kanári lényegesen különbözik a többi, tehát a benzin-, gáz- és villanymotortól.

  Végtelen mennyiségű iszonyú csiripelés után, melytől egész emberi nemzedékek

unják meg az életüket, s kiköltöznek a farkasréti vagy a rákoskeresztúri

temetőbe, a kanári is meghal természetes halállal. A kanári természetes halála

úgy történik, hogy elkezd irtózatosan csiripelni, mindig jobban és jobban

csiripel, végre - ami motorjellegét bizonyítja - a csiripelés egy eksztázisban

fölrobban.


                                  A PAPAGÁJ


  A papagáj igen buta állat, mert ő húzza ki a papagájos asszonyok zöld

bádogskatulyájából a jövendölő cédulát, melyen hetvenéves öreg urak számára az

áll, hogy: önt imádja egy szőke fiú; tizennyolc esztendős lányok számára pedig

ez: ön újra meg fog nősülni, s elvesz egy dúsgazdag hajadont. Ez a buta papagáj

a nagy városok vurstlijaiban és utcáin fordul elő, ezen kívül persze vad

állapotban található a papagáj Dél-Amerika és India őserdeiben, de annak a

számára, ki a Zugligetben keresi, ott sem.

  Sokféle papagáj van: zöldpapagáj, selyem papagáj, aranypapagáj,

bolondpapagáj, papagály és "a papa gájl", de legkülönösebb valamennyi közt a

beszélő papagáj, amelyikre érthetetlen okból azt fogják rá az emberek, hogy

szavakat tud kimondani. Piszecsőrű papagáj nincsen, daruszőrű papagáj sincs,

pejpapagáj sincs, de viszont egyszer egy természettudós látott egy valóságos

természeti ritkaságot, egy egylábú papagájt: ennek a másik lába le volt törve,

sőt az egyik szárnya is, és a nyaka is el volt törve, csak az a kár, hogy a

tudós ezt a ritka példányt döglött állapotban látta.

  A nagyvárosi papagájok kalitkában laknak; a kalitkában kis pálcikán állnak,

vagy egy réz vagy csontkarikán lógnak, ami a lógásnak eléggé elviselhető

formája. Ezek a kalitkák nagy palotákban és fényes szobákban vannak

legtöbbnyire, ámbár mostanában előfordul a vagonlakó papagáj is, bár egyelőre

csak Budapesten. Ez egy újfajta papagáj, melyet a régi természettudósok még

nem ismertek.

  A beszélő papagájnak különben, ha csakugyan tud is beszélni, minden tudománya

ennyi szokott lenni: "maga szamár!" Ezt akkor mondja, ha embert lát; az erdei

papagáj ezt nem mondja, csak gondolja.

  A papagáj hangja igen kellemetlen rikácsolás, hasonlatos a haragos

vénasszonyok kedélynyilvánulásához, ami némely ember előtt ellenszenvessé teszi

ezt a madarat.

  A papagáj különben teljesen haszontalan állat, a húsát nem eszik, bőréből nem

csinálnak pénztárcát, májából nem főznek borotvaszappant, sőt még az

elefántcsontszobrocskákat sem a papagáj csontjából csinálják, hanem kőből vagy

marhacsontból, csupán dísztárgy a papagáj, hasonlatos tehát egy szép vázához,

vagy tarka virághoz, úgyhogy ha a virág vagy a váza rikácsolni tudna, a

papagájra nem is lenne szükség az előkelő háztartásokban.