Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Képtelen természetrajz IV.

   A KOLIBRI


  A kolibri olyan kis madár, hogy ha valaki például egy kolibrit akar ebédelni,

annak előbb két sült csirkét kell megennie, hogy egy kolibrival jóllakjék. A

kolibri maga szégyelli is kicsiny termetét, s ezért a ragadozó madarak elől,

amelyek sokkal nagyobbak, mint ő, szemérmesen elrejtőzik.

  Kétféle kolibri van, úgymint eleven és döglött kolibri; a döglött kolibri az

elevenből keletkezik haláleset által. A kolibri hazája Dél-Amerika, de

ezenkívül máshol is előfordulhat, ha odaviszik.

  A kolibri bogarakkal táplálkozik, mivel pedig oly kicsiny, hogy akárhány

bogár nagyobb nála, hát a bogarakat a kolibri szempontjából két csoportra

oszhatjuk: 1. olyanokra, amelyeket a kolibri eszik; 2. olyanokra, amelyek a

kolibrit eszik. Ezzel a példával, remélem, az állatok fölosztásának egy új

módját vezetem be, mely hivatva van arra, hogy a régi avult rendszereket,

különösen a Linné-félét, teljesen kiszorítsa.

  A kicsi kolibrinak kedves kis csipogó hangja van, amellyel lágyan csipog a

nőstény fülébe, és ez a csipogás komoly dolog, mert ebből keletkezik aztán a

kolibritojás, ami oly kicsiny, mint egy nagyobbfajta gombostűfej, tehát ha

földobják is fehér, ha leesik is fehér, s éppen ebben különbözik a

tyúktojástól.

  A kolibri a természetnek csupán dísztárgya, az ember sem lovaglásra nem

használhatja, sem bőréből bakancsot nem gyárthat, szőrét a szűcs föl nem

dolgozhatja, egyetlen haszna az, hogy kitömése után természetrajzi múzeumokban

kiállítják, s ott gyönyörködünk benne, de elvégre ez is haszon, ha

meggondoljuk, hogy némely embernek még ennyi hasznát se vesszük.

  A kolibri neve indián eredetű, magyar neve nincsen, ami sajnálatos

fogyatékossága a magyar nyelvnek, s egy elkövetkezendő nyelvzsenire vár a

kolibri magyar nevének megalkotása, s annak leleményességétől és ízlésétől

függ, hogy a kolibrit magyarul a csalogány szó mintájára kicsigénynek, vagy

netán kis röpke mitugroncnak, vagy netalántán - színei alapján - piroscsagos

zöldkékenynek, esetleg amerikai röpparánynak fogják-e nevezni.

  A kolibri életkora, mivel a termete is igen kicsi, szintén kicsi, pontosan

még nem lehetett megállapítani, de mindenesetre kisebb, mint a kolibri

szeretné. Persze, még ekkora életkort is csak neki kedvező, tehát direkt

dél-amerikai viszonyok közt ér el, életkora nálunk még jóval kisebb,

jégszekrényben, sósavban vagy forró vízben még ennél is kisebb lenne.


                               A BÚVÁR HENCSER


  Háromlábú állat, melynek a bal szárnya hiányzik. Az émelyítőek családjához, s

a patáscsőrűek alcsoportjához tartozik. Csak vad állapotban ismeretes,

előfordulási helye ismeretlen. Rendes nagysága két arasz és három hüvelyk, de a

fejlettebb példányok olykor a húsz-harminc litert is elérik. Csőre barna,

tollazata ezüstszürke, hupikék pettyekkel, csupasz bőrét pikkelyek borítják,

homlokán dudor, feje tetején búb van, hosszú nyaka ellenben meztelen.

Táplálékát füvek képezik, úgymint alma, gesztenye, beléndek és bolondító

csalmatok, de megeszi a kölest és higanyt is, sőt egyéb híján a füstölt

pörköltet és áfonyát. Hosszú csőre miatt eledelét vékony alakú

Palugyay-üvegekből szedegeti, vagy pedig hosszú és széles nyelvét kiöltve nagy

tálcákról nyalja föl.

  Igen tanulékony állat. A tudósok megfigyeltek egyszer egy búvár hencsert,

amelyik tizenöt éven át csúszott a sötétben mindig ugyanazon az úton, s minden

alkalommal úgy beleesett egy gödörbe, hogy kitörte a lábát, farkát és a nyakát

- a tizenhatodik évben azután egyszer csak elkezdte a gödröt kikerülni; igaz,

hogy a gödröt épp ebben az évben temették be, de a búvár hencser mindenesetre

kiáltó jelét adta tanulékonyságának.

  A búvár hencser egész nap tápláléka nyomozásán fáradozik, amiben feltűnő

hasonlatosságot árul el a pesti emberhez. Este azután fáradtan tér meg

fészkébe, melyet elhagyott jegenyefák tövében üt föl, hosszas és gondos munka

után, mely a fészeképítő művészetnek oly remeke, mely még az elefánt és a

szamár fészkein is túltesz.

  A búvár hencser rendszerint párosával él, mégpedig mindig két hím vagy két

nőstény együtt, melyek aztán átlátogatnak egymáshoz egy kis barátságos

csiripelésre, mert mondanom sem kell, hogy e ritka halmadár hangját, mely

hasonlatos a gyári tülkök esti hatórai búgásához, röviden csiripelésnek

nevezik.

  A búvár hencsernek különösebb szokásai nincsenek, sem szenvedélyei, nem

szokott kártyázni, lóversenyre nem jár, nem barátkozik nőkkel, csakis búvár

hencserekkel, a zenét sem szereti, verseket nem olvas és nem ír, ellenben, ha

álmos, alszik, ha éhes, eszik, ha szomjas, iszik, ha pedig az emberek elfogják

és nyúzzák, akkor jajgat, ami gonoszságra és nagy destruktív hajlandóságra

vall.

  Életkora azelőtt húsz-harminc év volt, ma azonban már ez is egészen

bizonytalan kezd lenni.


                                   A FARKAS


  A farkas vadállat. Azaz nem is olyan vad. Sőt talán szelídnek is mondható.

Legalábbis Einstein relativitás-elmélete alapján jó pestiesen az mondhatjuk,

hogy: ahogy vesszük. Mert ha a bárányhoz viszonyítjuk a farkast vagy a

galambhoz, pláne a sült galambhoz, akkor a farkas vad és vérengző és

veszedelmes és kegyetlenlen. De ha a tigrishez viszonyítjuk, akkor meg egészen

helyre kis megjárja állat, olyan középvad, illetve félszelíd, egyszóval:

mérsékelt. Az emberhez, a természet koronájához (Zürichben nem is jegyzik)

viszonyítva pedig a farkas valóságos kis árvácska, ibolya és gyöngyvirág, sőt

árvalányhaj vagy tejbegríz, már aszerint, hogy ki mit szeret. Mert bizonyosra

kell vennünk, hogy meghaltak mostanában emberek, akik sokkal jobban szerettek

volna egy farkasfalkával találkozni, mint néhány, az ember ábrázatát jogtalanul

viselő "felelőtlen egyénnel".

  A farkas különben a kutyafélék családjához tartozik, mondhatnám, hogy a

farkas egy vadkutya. Táplálékát élő állatok képezik, leginkább szereti a

bárányhúst, de megelégszik nyúllal, mókussal, tyúkkal, szamárral is, ha olyan

szamár bárányra nem akad, aki éppen hajlandó az ő táplálékát képezni. Ha élő

állat nincsen, akkor kínjában a gyökeret, a füvet, meg a fa kérgét rágja, de

meg nem eszi.

  Nagyságára nézve a farkas akkora, mint egy jól megtermett komondor, sőt a

színére, élettartamára, táplálkozására és kedvenc szórakozásaira nézve is pont

akkora. Aki pedig nem tudja, hogy mi az a komondor, s esetleg azt sem tudja,

hogy mekkora, hát arra nézve egy felnőtt, tauglich ohne Gebrechen farkas másfél

méter.

  A farkast a régi magyar nyelv fenének, fenevadnak hívta, de mivel a fene szót

használni nem fért össze a régi magyarok précieuse-ségével, hát elkezdték

farkasnak mondogatni, s ez a név aztán rajtaragadt a szegény ártatlan állaton.

Persze ugyanúgy mondogathatták volna fülesnek, szemesnek, vagy fogasnak is, de

nyilván elfelejtették.

  A farkas színe rozsdavörös, hasonlatos a kétfilléres és a krajcár színéhez,

amire öreg emberek, akiknek jó a memóriájuk, még biztosan emlékeznek.

Gyöngébbek kedvéért megmagyarázom, hogy a kétfilléres és a krajcár pénz volt,

kis kerek, lapos bronzdarabka, őseink két ilyen bronzdarabkát fizettek, ha át

akartak menni Pestről Budára a hídon. Ebből is látható, hogy milyen rettenetes

életük volt őseinknek. Azóta a világ nagyot fejlődött, az általános emberi

boldogság emelkedett, mi már ingyen mehetünk át a hídon.


                                A SZARVASMARHA


  Ez az állat háziállat, található mindenhol a föld kerekségén. Igen hasznos

állat, mert az ökör terhet húz, a tehén pedig tejet ad, mindkettőt pedig,

amikor már megunták az életüket, levágjuk, és húsukat a gazdag emberek

táplálására használjuk.

  A szarvasmarhának egyes vidékek és országok szerint különféle fajtái vannak,

ezek között igen kiváló a magyar szarvasmarha, amely béketűréséről, szorgalmas

igavonásáról, szomorú és ártatlan bőgéséről és nagy, kajla szarvairól

nevezetes, igen jámbor állat, bántalmazóit, úgy látszik, csak a legvégső

elkeseredésében, vagy talán még akkor sem ökleli föl.

  A hím szarvasmarhát bikának nevezik, arisztokratikus hajlandóságú lény, mert

ő a csordában a tenyészállat, nem dolgozik, s a vörös színre dühbe jön és

toporzékol.

  A nőstény szarvasmarhát mi tehénnek nevezzük, mert tejet ad, a bikák azonban,

bár csak megközelítő okból, egymás közt röviden tyúknak mondják.

  A szarvasmarha színe vagy fehér vagy vörösesbarna vagy tarka, fehér

alapszínen vörösesbarna foltokkal. Néhány év óta, mióta a cérna oly drága,

csakis a legelőkelőbb marhák viselhetnek foltokat.

  A szarvasmarha tápláléka fű és széna. De mióta a fűhiány olyan nagy, hogy az

emberek már fűhöz-fához sem tudnak kapkodni, kénytelen a szarvasmarha silányabb

takarmánnyal is beérni, amit az ország gazdag emberei mélyen fájlalnak, mert a

szarvasmarha húsát megeszik, míg a szegény emberek táplálékhiányának fent

nevezett gazdagok örülnek, nyilván azért, mert a húsukat nem eszik meg.

  A kicsiny szarvasmarhát borjúnak nevezik, a serdülőt pedig neme szerint

tinónak vagy üszőnek, a tinóból minden további tanulás nélkül idővel ökör lesz,

az üszőből tehén; a szarvasmarha fejlődési folyamata itt véget ér, mert a vén

tehén és a vén ökör, az már nem szarvasmarha, hanem kétlábú állatfajta.

  A szarvasmarhákat gazdáik, hogy azok önmagukat egymástól meg tudják

különböztetni, elkeresztelik különféle nevekre; a teheneket leginkább Bimbónak

és Riskának, az ökröket pedig Csákónak és Madárnak keresztelték eddig, de

remélhető, hogy a jövőben az ökörneveket ki fogják szorítani új, eddigieknél

találóbb nevek, úgymint: Potiorek, Conrad, Ludendorff.


                                    A HAL


  A hal vízben élő állat. Van kis hal, középszerű hal és nagy hal. A nagy hal

megeszi a kis halakat, de viszont a kis hal is szeretné megenni a nagy halakat.

A hal kopoltyúval lélegzik, ami azért jó, mert bármennyire meg is hűl, nem

kaphat időgyulladást. Persze ehelyett kaphat másféle betegségeket, legrémesebb

ezek közt a víziszony; képzeljék el, milyen rémes lehet az, mikor egy hal

víziszonyban szenved. A hal tápláléka a másik hal, ami őszinte és becsületes

lélekre vall. Vannak olyan halak is, amelyek kis férgeket és zsemledarabokat

esznek, ezek nyilván vegetáriánusok.

  A halat az emberek halászás által fogják ki a vízből, ami úgy történik, hogy

az ember vesz egy horgot, rátűz egy kukacot, és azt egy hosszú fanyél és a

rákötött spárga segítségével belelógatja a vízbe; a kukac kellemetlen

helyzetében való gyönyörködés céljából sok kis hal gyülekezik a kukac köré,

mire jön a nagy hal, és a kis halakat megeszi, étkezés után pedig fölbukkan, és

szemébe röhög a halásznak. Ez így megy órákon át, végül a nagy hal megfog egy

kis halat, és azt rátűzi a horogra, csak azért, hogy a halász másnap is

eljöjjön. A halász persze diadallal rántja ki a horgot a vízből, zsebre vágja

az icipici kis halacskát, s azzal a marhasággal vigasztalja magát, hogy: kleine

Fische gute Fische - pedig sokkal jobban szeretett volna egy harcsát fogni.

  Apropós harcsa! A harcsának bajusza van, de végtagjai, mint a halaknak

általában, nincsenek; a halaknak csak uszonyaik vannak, amikkel a vízben

úszkálnak, de lábuk nincsen, azért nem tudnak a folyók, tavak és tengerek

fenekén mászkálni, sem kezük nincsen, ami különösen a harcsának kellemetlen,

mert nem tudja a bajuszát kipödörni.

  Érdekes különbség az ember és a hal közt az, hogyha az ember öngyilkossági

vágyat érez bizseregni a szíve táján, akkor beugrik a vízbe, a hal ellenben,

hasonnemű vágy esetén, kiugrik a vízből.

  A halak közül szigorúságáról nevezetes a cápa, ez a fürdőző emberek

ijesztésével tölti szabad idejét, ami úgy történik, hogy odaúszik a fürdőzők

közé, és egyik közülük megeszi, miáltal a többiek nagyon megijednek. Különösen

Fiuméban szoktak ilyen cápák előfordulni, amelyek annál félelmetesebbek, mert

észrevétlenül, sőt láthatatlanul lepik meg az embereket, olyannyira

láthatatlanul, hogy Fiuméban már évtizedek óta nem is láttak cápát. Igen

megható a cápa és a hajós küzdelméről szóló történet, amely tragikus hatásának

nyitját abban leli, hogy elolvasása után mély szomorúsággal gondoljuk el,

mennyit és mekkorát kell a szegény íróknak és újságíróknak olykor csekély

honoráriumért hazudniok.

  Kétféle halak vannak, úgymint tengeri halak és édesvízi halak. Nekünk,

szegény magyaroknak, bár már Széchenyi István sürgette, hogy tengeri halakra is

igyekezzünk szert tenni, csupán édesvízi halaink vannak; van pontyunk, csukánk,

harcsánk, tokunk, pisztrángunk, ebihalunk és kárászhalunk, és egy igen

kellemetlen, szomorú kis halunk, az, hogy előbb-utóbb éhen halunk.

  Van egy közmondás, amely szerint fejétől büdösödik a hal. Ez a közmondás -

eltérőleg a többi közmondásoktól - igazságot fejez ki, ezért van az, hogy a

szardíniának mielőtt a dobozba beteszik, levágják a fejét. Voltak korok, amikor

ezt - nyilván tévesen - az emberre vonatkozólag is hitték, mondjuk a

világháború korában.

 A FECSKE


  Fecske - ez tulajdonképpen főnév. A falusi kövér és lomha lovakat szokták

Fecskének nevezni, valószínűleg azért, mert a gyenge, sovány, igen jámbor gebét

például Betyárnak hívják.

  Azután még hajó a Fecske, amely a Dunán az Eötvös tértől a Margitszigetig és

vissza mászkál. 

  Vannak végül olyan fecskék is, amelyek sem nem hajók, sem nem lovak, hanem

kis madarak.

  A fecskemadarat mindenki ismeri, legalább a népdalokból, mindenki tudja, hogy

mi az, és azt is tudja mindenki, hogy amikor úgy éneklik: Repülj fecském, vidd

el az én levelecském - az csak egy vicc.

  Vannak mindazonáltal városi, különösen pesti emberek, leginkább diákok, akik

falun még sohasem voltak, s akik fecskét még nem láttak. Ezeknek a kedvéért

leírom a fecskét, hogy majdan, ha elvetődnek falura nyaralni, azaz a

vályogházak penészes és ablaktalan szobáiban tartózkodni vagy a szabadban

békakuruttyolást hallgatni és légy- meg szúnyogcsípéseket gyűjteni - össze ne

tévesszék a pulykával, esetleg a bivallyal, mint ahogy a kukoricát

összetévesztik a búzával, s azt meg egyáltalában nem tudják, hogy az árpa

ásvány-e vagy rovar.

  Tehát: a fecske egy sikkes kis madár, akkora, mint a veréb, csak valamivel

karcsúbb, körülbelül úgy viszonylik a verébhez, mint két egyforma nagyságú

asszony közül a sovány a kövérhez. Erről a hasonlatról azt hiszem, hogy most

már mindenki előtt tisztán áll a fecske, s azt, ha látja, könnyen fölismeri. Én

azonban zavartalanul írom le őt szegényt tovább, bár a fecske hasznos állat, s

őt üldözni nem illik. A fecske színe fehérből és feketéből van összerakva, igen

ízlésesen, sok nő megirigyelhetné. A farka hosszú, mint egy női ruha uszálya -

persze nem rövid szoknyára kell gondolni - és kétágú, mint ahogyan a villa

háromágú -, ezért a fecskét villásfarkúnak mondják. A fecske igen jól repül,

gyorsan és bravúrosan, bár olyan stikliket nem tud csinálni, mint Pegoud

tudott, de viszont fáradhatatlan, és a legnagyobb benzinhiány idején is folyton

repül. A bogarakat igen ügyesen fogja el, mégpedig röptében, mint az eszkimó a

besózott halat.

  A fecske csinos fészket épít magának a kevésbé csinos falusi házak eresze

alá, s abban párosával él a hím és nőstény. A fecskét, bár tejet nem ad és igát

nem húz, a nép igen szereti és védelmezi; a fecskék és fészkük bántalmazását

egyéni akciónak minősíti, s eltérőleg más egyéni akciótól, szigorúan

megtorolja.

  A fecske tavasszal szokott hozzánk érkezni melegebb tájakról, s ősszel

elmegy. A múlt tavasszal is megjött és nálunk is maradt, amin méltán

csodálkozhatunk. Hogy az idén is eljön-e, azt még nem lehet tudni.