Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Képtelen természetrajz V.

  A LÉGY


  A légy a `legszemtelenebb` állat, amit, mivel a természetben, vagy legalábbis

a természetrajzban mindennek megvan a magyarázata, bizonyára szerénységből

tesz, tudván, hogy `szemesnek` áll a világ. A légy előfordul a nagyobb

városokban is, de leginkább mégis falun található, ahol is előszeretettel üt

tanyát a békés lakosok orrahegyén. Amikor a légy valamely békés lakos

orrahegyén tanyát üt, egy másik békés lakos ököllel rá szokott ütni az illető

békés lakos orrára; a légy az ütés előtt kényelmesen elszáll ugyan, de a békés

lakos orra vére megered, amire illik azt mondani neki, szegénynek, hogy:

  - Pardon, egy légy volt!

  A légy egész télen át megdögölve heverészik a deszkák és falak repedéseiben,

de tavasszal újra kikel a kis sárgásfehér légytojásból, és vígan zümmög. A

zümmögést illetőleg a legyeket négy csoportra oszthatjuk, úgymint szoprán,

tenor, bariton és basszus legyekre.

  Vannak azonban olyan legyek is, amelyek nem zümmögnek, hanem csípnek - ezekre

szokták mondogatni az okos emberek, hogy aszongya: amelyik kutya ugat, az nem

harap.

  A lónak négy lába van, mégis botlik, de a légynek hat lába van, ami oly sok,

hogy a légynél a botlás ki van zárva. A légynek azonfölül még szárnya is van,

amivel részint repülni, részint járni, részint aludni szokott, mivelhogy,

miként a kutya nem ugathat a farka nélkül, a légy sem alhatik a szárnya nélkül.

  A légy tápláléka a tej, cukor és kenyérmorzsa, de legjobban szereti az

úgynevezett légyfogót, ez a fő tápláléka. Ahol légyfogót nem raknak ki a békés

lakosok az asztalra, ott a legyek csakhamar kipusztulnak a táplálék hiánya

miatt.

  Némely természetbúvár állítása szerint vannak árdrágító és uzsoraüzlettel

foglalkozó legyek is. Azon természetbúvárok, akik ezt állítják, nem látták

ugyan, hogy a légy valamit árult volna, vagy valamely más léggyel

kölcsönüzletet kötött volna, de igenis látták, amint a légy a két első lábát,

ami megfelel az öreg kereskedők kezeinek, kinyújtotta és megelégedettén

dörzsölte, ami csakis úgy lehetséges, hogy valamit igen drágán eladott, vagy

nagy kamatra pénzt kölcsönzött.

  Vannak szerelmes természetű legyek, amelyek szép asszonyok körül

legyeskednek.

  A légy élete igen viszontagságos és veszélyes. Ritkán is ér meg a légy magas

életkort. Küzdenie kell a hideggel, meleggel és légycsapóval. Néha, gonosz

emberek, egy csapásra hetet is agyonütnek belőlük. Amelyik légy azonban ügyes,

és elkerüli a veszedelmeket, az egy egész évig is elél, és végül is aggkori

levesbe hullással végzi be tartalmas életét.


                                 AZ OROSZLÁN


  Az oroszlán az állatok királya, akit a köztársasági pártiak is respektálnak.

Ereje rendkívüli, nagyobb, mint Hackenschmiedté. Farkának egyetlen csapásával

leterít egy embert, hogyha nem, hát nem jól találta. Az oroszlán igen rugékony

és ügyes, gyorsabban fut, mint egy paripa, viszont, ha akar, lassabban tud

menni, mint egy konflisló. Tizenkét métert is tud ugrani, különösen, ha a

métereket nem egymás után hosszában, hanem egymás mellé, széltében rakják le.

  Az oroszlán a legbátrabb valamennyi vadállat közt, de ezért kitüntetésre nem

reflektál. Hazája Afrika és Ázsia, más földrészeken csupán mint idegen államok

alattvalói szerepelnek, s útlevél és más igazoló iratok hiányában

állatkertekben vannak internálva.

  Ha valaki gyalog megy a sivatagban, és véletlenül találkozik egy oroszlánnal,

akkor először is úgy tesz, mintha nem ismerné meg, mintha azt hinné, hogy

borjú. Ha az oroszlán mégis okvetetlenkedik, akkor az ember megáll, és mereven

néz az oroszlán szemébe; mindaddig, amíg mereven néz, semmi baja nem történik,

sőt, ha az illető ember egész addig néz mereven, amíg haza nem ér, akkor

egészen megszabadul.

  A hím oroszlán nagyobb, mint a nőstény, amit jó tudni, mert ha az embert

megtámadja egy oroszlán, akkor legalább tudja, hogy az hím-e vagy nőstény. A

hím oroszlánnak továbbá dús sörény borítja a nyakát, ami jó meleget tart; ez a

természet nagyszerű gondoskodására vall, mert ha az oroszlán hazájában 40-50

fokos meleg van is, mégis megtörténhetik néhány százezer év múlva, amikor már

majd a nap is hűlni kezd, hogy hidegebb lesz ott is, és akkor igen jó

szolgálatot tesz majd a sörény. Az oroszlán színe sárga, ez szintén a természet

nagyszerű elve, az úgynevezett környezethez való alkalmazkodás miatt van így,

tudniillik olyan a színe, mint amilyen a sivatag homokjáé, hogy nehezen legyen

fölismerhető, s így a zebrák, antilopok, nyulak és más állatok meg ne támadják

szegényt. Az elv pompásan beválik, a nevezett állatok az oroszlánt nem is

támadják meg, annyira nem, hogyha az oroszlán azt akarná, hogy nevezett állatok

őt megtámadják, direkte egy vörös übercihert kellene fölvennie.


                                   A DISZNÓ


  A disznó háziállat. Nevét mindig így írják, hogy sertés, de mindig úgy

mondják, hogy disznó. Furcsa dolog, de hát több furcsa dolog is van a világon,

különösen mostanában.

  A disznót az emberek evésre használják, mégpedig úgy, hogy eleinte őt hagyják

enni, azután őt eszik meg.

  A disznónak négy lába van, testnagyságára nézve akkora, mint egy kis borjú,

persze mint egy olyan borjú, amely nem nagyobb egy disznónál.

  Nyáron a disznót legeltetik, ami úgy történik, hogy a disznópásztor, akit a

falusiak kanásznak, a városi iskoláskönyvek pedig kondásnak neveznek, kihajtják

a disznókat a mezőre, s ekkor irigykedve nézi, hogy azok gusztussal eszik a jó

friss füvet, neki pedig se kenyere, se szalonnája.

  A disznó igen lusta állat, fekvésen és evésen kívül semmit nem csinál,

legfeljebb egy kicsit turkálja az orrával a földet, s ezt a műveletei kedélyes

röfögéssel kíséri. Ezenkívül semmit sem csinál. Az úgynevezett disznóságokat

nem ő, hanem az ember követi el. Megjegyezzük itt, hogy ez nemcsak a

disznóságokkal van így, hanem a szamárságokkal és a marhaságokkal is.

  A disznók életkora a tudósok előtt ismeretlen, mert míg a tudósok

megfigyelték, hogy a holló kétszáz évig, a teknősbéka ötszáz évig, a ló harminc

évig él, s így minden állatnak megállapították az életkorát, addig a disznóról

csak annyit mondhatunk, hogy élete leöletéséig terjed, mert úgy látszik, még az

nem fordult elő, hogy egy disznó teljes életét leélve, természetes halállal

halt volna meg. A disznók szempontjából ezt bátran disznóságnak mondhatjuk,

továbbá általában az állatok szempontjából szamárságnak minősíthetjük, hogy egy

állat éppen disznó lett, sőt talán akkor sem esünk túlzásba, ha kijelentjük,

hogy valóságos ökörnek kell lennie annak az állatnak, amelyik ilyen körülmények

közepette disznó lett. Higgye el minden olvasóm, nem érdemes disznónak lenni.

  A disznó mesterséges etetését hízlalásnak nevezik. A sertéskereskedő egy

csomó disznót összevásárol, s egy telepre beállít, ahol is velük együtt hízik,

de míg a disznókat, amikor már iszonyú otrombára híztak, levágják, addig a

sertéskereskedőket és hizlalókat rettentő pocakjukkal és tokájukkal tovább is

maguk között kell szívlelniök a szegény sovány embereknek.

  A házi disznónak közeli rokona a vaddisznó, melyről megemlítendőnek tartjuk,

hogy a hímjét konok következetességgel mindig vadkannak mondják és írják az

emberek, aminek, miután ezt más állatokkal nem csinálják, semmi értelme sincs,

sőt sajnálatos tévedésekre vezet, például az iskolásleányok egészen felnőtt

korukig azt hiszik, hogy van nőstény vadkan is.


                                   A KANÁRI


  Azt a kis sárga motort, amelyet egy kalitkában helyeznek el, s amelyet

naponta cukorral és sárgarépával töltenek meg, amelyet kora reggel a nap első

sugara húz föl, hogy azután egész nap, amíg csak ki nem fogy belőle a cukor és

a sárgarépa, ugráljon, billegjen, és benzinmotor berregésénél is

rettenetesebben csiripeljen - kanárinak nevezik. Ismeretlen gonosztevő

mérnökök, akik valószínűleg föltalálói és első konstruálói ennek a szörnyű

gépezetnek, valamikor régen néhányat találmányukból - hímeket és nőstényeket -

tropikus szigeteken helyeztek el, s azok ott azóta működnek és szaporodnak.

Lelketlen kufárok összefogdossák a kis szörnyetegeket, és rosszízlésű

európaiaknak eladják, akik kalitkába helyezik őket, és a szobájukban tartják. A

kalitkában, amint már mondtam, kora reggeltől késő estig eszeveszetten működik

e szörnygép, ugrál és csiripel, ezt a csiripelést a városi emberel zenének

tartják, s azt mondják, hogy: a kanári énekel. Bezzeg a józanabb falusiak nem

mondják, hogy a béka vagy a szúnyog énekel. Még a falusi madarakra, a

fülemülére, a sárgarigóra pacsirtára is csak a városiak mondják, hogy énekel, a

falusiak nem. Szerény véleményen szerint énekel Caruso, de a kanári nevű

sárgarépa-motor nem. Hogy is lehet éneknek, zenének tartani azt az őrült,

eszeveszett, értelmetlen csiripelést, vijjogást, huhogást, vartyogást,

fütyülést, krákogást, amit például nyári reggelen a sok neveletlen madár az

erdőben véghezvisz, amiben nincs sem ritmus, sem melódia, sem összhang, s ami

fejetlenebb, mint mikor a zenészek hangszereiket hangolva összevissza

cincognak, búgnak, fuvoláznak, trombitáznak - s amelyet sem Tango, sem más

karmester nem vezényel, hogy egységes, értelmes muzsika legyen belőle. Szóval,

a kanári csiripel, vijjog, sistereg, fütyül, sípol, szörcsög, vagy akármi, csak

nem énekel.

  Ebben a közhaszontalan, sőt, káros tevékenységben aztán az egész kis lény ki

is merül. Semmi más érdekes tulajdonsága nincsen, nem ír, nem számol, nem

sakkozik, nem dominózik, nem pipázik, nem mondja annak a szamárnak, aki

előfütyül neki, hogy: maga majom. Nagyságára nézve akkora, mint egy kis vékony

veréb, élettartama száz év, de ha a gazdája előbb megunja a csiripelést, előbb

is agyonütheti; ha víz alatt tartják tíz percig, végleg leszokik az éneklésről.

  Ha a pisze orrú öregasszony a Tabánban, s a krumpli orrú nyugalmazott

sóhivatalnok a Vízivárosban azt akarják, hogy két kanáriból három legyen, akkor

egyik meglátogatja a másikat, s a két kanárijukat összepárosítják; ebben a

kanári lényegesen különbözik a többi, tehát a benzin-, gáz- és villanymotortól.

  Végtelen mennyiségű iszonyú csiripelés után, melytől egész emberi nemzedékek

unják meg az életüket, s kiköltöznek a farkasréti vagy a rákoskeresztúri

temetőbe, a kanári is meghal természetes halállal. A kanári természetes halála

úgy történik, hogy elkezd irtózatosan csiripelni, mindig jobban és jobban

csiripel, végre - ami motorjellegét bizonyítja - a csiripelés egy eksztázisban

fölrobban.


                                  A PAPAGÁJ


  A papagáj igen buta állat, mert ő húzza ki a papagájos asszonyok zöld

bádogskatulyájából a jövendölő cédulát, melyen hetvenéves öreg urak számára az

áll, hogy: önt imádja egy szőke fiú; tizennyolc esztendős lányok számára pedig

ez: ön újra meg fog nősülni, s elvesz egy dúsgazdag hajadont. Ez a buta papagáj

a nagy városok vurstlijaiban és utcáin fordul elő, ezen kívül persze vad

állapotban található a papagáj Dél-Amerika és India őserdeiben, de annak a

számára, ki a Zugligetben keresi, ott sem.

  Sokféle papagáj van: zöldpapagáj, selyem papagáj, aranypapagáj,

bolondpapagáj, papagály és "a papa gájl", de legkülönösebb valamennyi közt a

beszélő papagáj, amelyikre érthetetlen okból azt fogják rá az emberek, hogy

szavakat tud kimondani. Piszecsőrű papagáj nincsen, daruszőrű papagáj sincs,

pejpapagáj sincs, de viszont egyszer egy természettudós látott egy valóságos

természeti ritkaságot, egy egylábú papagájt: ennek a másik lába le volt törve,

sőt az egyik szárnya is, és a nyaka is el volt törve, csak az a kár, hogy a

tudós ezt a ritka példányt döglött állapotban látta.

  A nagyvárosi papagájok kalitkában laknak; a kalitkában kis pálcikán állnak,

vagy egy réz vagy csontkarikán lógnak, ami a lógásnak eléggé elviselhető

formája. Ezek a kalitkák nagy palotákban és fényes szobákban vannak

legtöbbnyire, ámbár mostanában előfordul a vagonlakó papagáj is, bár egyelőre

csak Budapesten. Ez egy újfajta papagáj, melyet a régi természettudósok még

nem ismertek.

  A beszélő papagájnak különben, ha csakugyan tud is beszélni, minden tudománya

ennyi szokott lenni: "maga szamár!" Ezt akkor mondja, ha embert lát; az erdei

papagáj ezt nem mondja, csak gondolja.

  A papagáj hangja igen kellemetlen rikácsolás, hasonlatos a haragos

vénasszonyok kedélynyilvánulásához, ami némely ember előtt ellenszenvessé teszi

ezt a madarat.

  A papagáj különben teljesen haszontalan állat, a húsát nem eszik, bőréből nem

csinálnak pénztárcát, májából nem főznek borotvaszappant, sőt még az

elefántcsontszobrocskákat sem a papagáj csontjából csinálják, hanem kőből vagy

marhacsontból, csupán dísztárgy a papagáj, hasonlatos tehát egy szép vázához,

vagy tarka virághoz, úgyhogy ha a virág vagy a váza rikácsolni tudna, a

papagájra nem is lenne szükség az előkelő háztartásokban.


                                    A LÚD


  A lúd az álmadarak családjához tartozik, azért, mert madárnak madár ugyan, de

röpülni legföljebb ha annyira tud, mint annak idején Farmann tudott. A lúd

testét tollazat borítja, amely nemcsak télen, hanem nyáron át is jó melegben

tartja a testét. E tollazat színe fehér, ami által az egész lúd fehér,

mégpedig, ha feldobják is fehér, ha leesik is fehér. Nagyságára nézve a lúd

közepes nagyságú állat, amennyiben jóval nagyobb a tyúknál, de jóval kisebb a

disznónál. Rovarnak persze óriási lenne, őslénynek viszont parányi lenne,

százlábúnak pedig rettentő nyomorék lenne, mert mindössze két lába van. A lúd

igen formás madár, amikor jól meghízva az udvaron tipeg, hasonlít a kövér

kofákhoz. Szép sárga csőre van, amely a fejéből előre kinyúlik, mert ha befelé

nyúlna a fejébe, akkor nemcsak hogy nem tudna vele enni, hanem folytonosan

ingerelné a torkát, és köhögnie kellene. A lúd hangját, mely éppenséggel nem

hasonlít a Carusóéhoz, gágogásnak nevezik.

  A fiatal lúd neve liba, ami annál különösebb, mert a tizenhat esztendős

falusi libákat, ha megöregszenek, nem lúdnak, hanem vén tyúknak nevezik. Az

eleven liba csupán falun fordul elő, ahol dacára annak, hogy manapság is

csapatosan legelész a mezőn, az úgynevezett libapásztor felügyelete alatt, aki

maga is liba, s gyakran szerepel az operettekben és a mesékben, mint a királyfi

szerelmese.

  A lúd igen hasznos állat, ami alatt azt értjük, hogy az emberek levágják, s a

húsát megeszik. Levágás előtt a ludat tömik, azaz erőszakkal etetik, tehát

korántsem bánnak vele olyan rosszul, mint az emberekkel, akiket a legritkább

esetben, levágás előtt azonban sohasem, tömnek.

  A ludat már a régi rómaiak is ismerték; ők csinálták azt a szép latin szót,

hogy: tónaludátusz, ami tulajdonképpen nem is igaz, mert nem úsz át, hanem csak

egy kis darabon beúsz, aztán visszaúsz; ami a tón átúsz, az nem lúd, se nem

hal, hanem csónak vagy úszóbajnok.

  Kétféle lúd van: házilúd és vadlúd. Sokféle állattal van ez így, például van

háziszamár és vadszamár, házinyúl és vadnyúl, de viszont csak állatokkal van

így, egyéb használati tárgyakkal már nem, tehát ha van is házikabát, azért

nincs vadkabát, mert ez utóbbit utcai kabátnak hívják.

  A vadlúd valamivel kisebb, mint a házi lúd, igazi madár és nem álmadár, mert

tud röpülni, sőt a "V" betűt is ismeri, mert röpülés közben a vadludak csapatja

"V" betűt formál, éppen úgy, mint a darvak, amelyek szintén intelligens

állatok. A "V" betű ismeretén kívül a vadlúd intelligenciájára vall az is, hogy

őt az emberek nem eszik meg, mert a megevés ellen sikerrel tud védekezni,

egyrészt azáltal, hogy a húsa rossz, másrészt éppen azáltal, hogy oly magasan

röpül, hogy a legéhesebb embernek is csupán az étvágya száll föl odáig.


                                    A NYÚL


  A nyúl a gyáva állatok közé tartozik. Származására nézve csak annyit tudunk,

hogy nem núbiai párductól ered. Elemi iskolai tankönyveink szerint a nyúlt

nyúlnak fűért nevezik (Nem tetszik érteni? Pedig így van, lásd: Miért nyúl a

nyúl? - Fűért!)

  Van erdei nyúl, mezei nyúl és házinyúl és kísérleti nyúl. A nyulat már a régi

görögök és: rómaiak is ismerték, s ők még igen bátor állatnak tartották,

aminthogy az is volt; bátorságát a nyúl akkor vesztette el, amikor arról

értesült hogy Schwarz Berthold feltalálta a puskaport Mindjárt tudta, hogy

ebből baj lesz. Ettől kezdve bátorsága a különböző lőfegyverek feltalálásával

és tökéletesítésével szoros kapcsolatban folyton-folyvást fogyott, annyira,

hogy ma már a nyúl oly gyáva állat, hogy ha szegény fegyvertelen nyúl létére

meglát egy fegyveres vadászt, a leggyávább módon elfut előle, ami bizony nem

válik dicséretére.

  A nyúl fűvel táplálkozik, ami nem is lenne olyan rossz: elvégre mi is eszünk

füvet, csak nem akarjuk beismerni, s ezért azt mondjuk rá, hogy spenót.

  A nyúl táplálkozáson és szaporodáson kívül állandó félelemmel foglalkozik,

ami - tudjuk, mindnyájan magunkról - nem tartozik a legkellemesebb szórakozások

közé. (L. Magyarország, 1919 és 1920).

  A nyúl igen hasznos állat, egyrészt azért, mert kártékonysága által, ha

nagyon elszaporodik, kárt tesz a szomszéd vetésében, s ez tiszta haszon,

másrészt azért, mert igen jó a húsa. A vadászok nagy kedvvel vadászták a régi

jó világban, ma azonban nyulat lőni - körülbelül 1914. augusztus elseje óta -

nem valami előkelő dolog, sőt határozottan maradiság, ezen a téren már sokkal

előbbre jutottunk.

  A nyúlnak különösen jellemző sajátságai nincsenek, amilyen szürke a színe,

olyan szürke az egész egyénisége, éppen ezért szükség esetén helyettesíthető

más állattal, például macskával. Hogy kitűnően tud futni, ebben - pláne olyan

gyáva állat részéről - semmi csodálni való nincsen, de próbálna meg a víz alatt

úszni, vagy turbékolni, esetleg lovagolni, vagy kesztyűbe dudálni. Mindezt nem

tudja a nyúl, sőt még azt sem ő mondja, hogy pitypalatty, szóval egészen

tehetségtelen állat.

  Talán még a házi nyúl alkalmas arra, hogy érdeklődésünket felkeltse őrült

szaporasága által, és az által az ártatlan kedélyre valló tulajdonsága által,

hogy néha a saját kölykeit megeszi.

  Kivételesen előfordul a nyulak közt is bátor egyéniség; egy vadász beszélt

egyszer ilyen bátor nyúlról, amely, amikor ráfogta a puskáját, és célba vette,

felállt a két hátsó lábára, és a jobb első lábával - mintegy a mutatóujjával

megfenyegette a vadászt, mintha ezt akarta volna mondani: "Nana, te

haszontalan! Nem szégyelled magad!?..."

  A vadász elejtette a puskáját, elfutott a rettentő lélekjelenléttel bíró nyúl

elől, sőt nem szégyellte bevallani, ha már ennyi megtörténhetett, többször

vissza is lesett, vajon nem kapja e föl a nyúl a puskát, és nem lő-e utána.

Komoly természettudósok különben az egész történetet légből kapott koholmánynak

minősítik éppen így nem hiszek abban az elterjedt mesében sem, hogy egyes

elszánt nyulak a vadászok közt mérgezett tűkkel járkálnak, és meg-megszúrják a

puskájukat. Hogy mi mindent össze is hazudnak a vadászok s általában az emberek

mostanában!