Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Képtelen természetrajz VI.

  A PACSIRTA


  Ismeritek-e a kis pacsirtát? Noná, nem ismeritek. A költők annyit áradoznak

róla, hogy muszáj az embernek ismerni. Még az olyan becsületes városi ember is

ismeri, aki különben azt hiszi, hogy a búzát kapálják, a szarka pedig négylábú

állat, mely a víz felszínén csúszkál.

  A pacsirta éneklő madár, ami alatt azt értjük, hogy őrült csiripelést végez,

amikor a magasba száll. Valamivel nagyobb a verébnél, de jóval kisebb a

vérebnél, s tolla olyan szürkés, mint a veréb tolla, de szurokba mártva a

pacsirta is fekete.

  Ha tavasszal járkálunk a mezőn, pacsirtát mindig láthatunk, amennyiben pedig

nem látnánk, vagy vakok vagyunk, vagy pechünk van. A pacsirta jókor ébred, s

mire a munkások a mezőre érnek, s dühös morgás közt megkezdik napi munkájukat,

a pacsirta már éktelen vígsággal csiripel, azaz zenél, sőt danál, vagy másképp,

csicsergi reggeli énekét. Néha olyan magasra repül, hogy csak akkorának

látszik, mint egy darázs - ebben hasonlít a repülőgéphez.

  A pacsirta nemcsak ingyen zenél a szántóvetőnek, azaz a zene után nem

tányéroz nála, hanem azáltal is hasznot hajt neki, hogy a kártékony bogarakat

pusztítja.

  Ez a kis zenész nem lakik fényes palotában, hanem rejtekhelyen levő

fészekben, melyet a földre épít, melyre a parasztok néha tévedésből rálépnek,

amikor is annyira megsajnálják a szegény madarat, hogy iszonyúan elkezdenek

miatta káromkodni. Ha tehát a pacsirta házat akar építeni, nem szorul az ácsra,

sem a kőművesre, viszont az ács és a kőműves nem szorulnak a pacsirtára, amiben

aztán kvittek is volnának.

  A pacsirta néhány apró tojást tojik, úgyhogy azok, akik azt hitték eddig,

hogy a pacsirta tojja a strucctojást, alaposan tévedtek; azokat a tojásait,

amelyekre nem lépett rá a paraszt, kikölti, s ugyancsak azokat a fiókákat,

amelyekre szórakozottságból szintén nem lépett rá a paraszt, szépen felneveli,

s rémes csiripelésére megtanítja. A pacsirta csicsergéséről különben el lehet

ismerni, hogy szép, de ha szép is, nem érdekes. Érdekes lenne ez a vékony,

szapora csiripelés akkor, ha nem a pacsirta csiripelné, ami elvégre is egy

madár, hanem például a bivaly vagy a sündisznó.

  Télen nem láthatni a mezőn a pacsirtát, több okból: először, mert télen nincs

mező; másodszor, mert télen bebújunk a szobába, s pacsirta helyett legfeljebb

pókot látunk; harmadszor, mert a telet jókor megérzi, és más, melegebb országba

vándorol, s itthagy bennünket, szegény embereket, a legnagyobb télvízben.


                                    A BÉKA


  A béka a tó partján ugrál. Itt mindjárt fölvetődik az a kérdés, hogy miért

ugrál a tó partján. Hát erre a kérdésre többféle feleletet adnak a tudósok.

Először azért, mert a tóban nem ugrálhat. Másodszor azért, mert járni nem tud

lábának alkata miatt, tehát kénytelen ugrálni, még akkor is, ha rossz kedve

van. El lehet most már képzelni, hogy milyen csapás a békára nézve, ha rossz

kedve van; mert az ember, ha rossz kedve van, leül és lehorgasztja a fejét, s

leissza magát a sárga földig, a béka ellenben, ha valahová el akar menni, még

ha rossz kedve van is, kénytelen ugrálni.

  Iskolai természetrajzok szerint a béka tenyérnagyságúra nő meg, ami annyit

jelent, hogy egy teljesen kifejlett béka akkora, mint az ember tenyere. Én még

pontosabban meghatározom ez állat nagyságát, és azt mondom, hogy nem akkora,

mint a férfi tenyere, hanem mint egy nő tenyere. De azért egy szép nőre mégsem

mondhatni, olyan mint egy béka.

  A béka petéit a vízbe rakja, s ott a nap melege költi ki azokat; a petéből

egy hal alakú lábatlan állat bújik elő, amelynek a feje mögött kétoldalt kis

cafatok lógnak le, ezek a kopoltyúi; s ezekkel lélegzik. Ez nagy előnye a

békának a szegény emberrel szemben, akiről mostanában szintén cafatok lógnak

le, mégpedig nem is kis cafatok, hanem nagyok, amelyekkel azonban nem tud

lélegzeni; ezért nem is nevezik ezeket a cafatokat kopoltyúknak, hanem ruhának.

Ebből a vízben lábatlankodó kopoltyús-cafatos kis békából, melyet népiesen

ebihalnak neveznek, lassanként kifejlődik az igazi béka úgy, hogy megnő, a

kopoltyúit elveszti, tüdeje képződik, lábai nőnek, a farka összezsugorodik,

most már kimászik a vízből a szárazföldre, s ott ugrál, mégpedig zeneszóra,

mert a többiek, szintén a tó partján, őrülten kuruttyolnak, brekegnek és

pupúznak.

  A békák közt leggyakoribb a tavi vagy kecskebéka, a zöldbéka és a varangy. A

varangy igen undok állat, bár az én felfogásom szerint ez gusztus dolga. A

hímvarangynak például egy nőstény varangy jobban tetszik a legszebb kolibrinél

is, és ha egy szép nőnek az az ötlete támadna, hogy ő szerelmes legyen egy

varangyba, azt hiszem, szerelme reménytelen lenne, a varangy soha nem

viszonozná.

  A szalamandra rokona a békának, bár alakja különbözik tőle. Ez persze nem

tesz semmit, a szép Kovácsné is rokona a potrohos, hármastokájú, ötvenkettes

lábú Némedinek, s az alakja szintén különbözik tőle.


                                    A SÜN


  A sün, miképpen népies neve: a `sündisznó` is mutatja, a disznófélék

családjához tartozik, ahová vele együtt még a házidisznó, a béka, a bolha, a

légy, a kukac és az ember is tartozik.

  Nagyságára nézve a sün akkora, mint egy kókuszdió, persze nem egy kis

lehámozott kókuszdió, hanem egy nagy háncsos-bozontos kókuszdió; hasonlít is

ehhez a kókuszhoz nagy, sűrű töviseivel, viszont, ha lenyúzzák a sünről a

tövises bőrét, akkor tényleg csak akkora, mint egy lehámozott kókuszdió.

  A sün, illetve sündisznó, miként ez utóbbi neve mutatja, rovarokkal,

férgekkel táplálkozik. Különösen szereti a rusznyit és a konyhasvábot. Ezért

városban is tartják néhol a sünt, háziállat gyanánt beteszik a konyhába, s ott

pusztítja a nevezett rovarokat. Nekem is volt egyszer egy ilyen házi sünöm,

igen megszerettem, ő volt a kedvenc állatom. De képzelhetni zavaromat, sőt

rettentően félszeg helyzetemet, amikor ellenállhatatlan inger lepett meg, hogy

megsimogassam. Ő maga is szerette volna, ezért hízelgően duruzsolt körülöttem,

tipegett-topogott, nyújtogatta kecses nyakát, de hát hiába, rettentő végzet: a

sünt, bármilyen kedves állat is, és bármennyire szereti is az ember, nem lehet

megsimogatni. Már-már arra gondoltam, hogy leborotválom a töviseit; Istenem,

milyen szép lehet egy sün tövisek nélkül. De sem finom angol zsilettem, sem

kézi borotvám, akármeddig szappanoztam is a sün hátát, nem fogta a töviseket.

Véleményem szerint a sün csak akkor lesz borotválható, ha majd a technika, mely

ezt a problémát, a sün borotválását, eddig elhanyagolta, megoldja a

fejszeborotva kérdését.

  Különben is meggondolandó, hogy aki a sünt szereti, leborotválhatja-e annak

töviseit, mert a gyámoltalan sünnek kemény szögszerű tövisei az egyetlen

fegyvere, védelmi eszköze. Ha például a róka, aki szereti a sündisznóoldalast,

megtámadja, akkor gömbölyűformára összehúzódik, s a tövisei miatt

hozzáférhetetlen, legalábbis élvezhetetlen.

  Attól eltekintve, hogy a sün megeszi a rovarokat, semmi más hasznát nem lehet

venni, szóval, ha nem is kártékony, de teljesen haszontalan állat; a füstölt

sündisznóhúst sehol nem eszik, töviseiből gombostűt nem készítenek,

szobadísznek sem tartják kalitkában, mint a tarka papagájt, énekelni sem tud

úgy, mint a kanári, s éppen a tövisei miatt nem alkalmas ölebnek sem, s habár

egészen szabályos gömbölyűre tud is összezsugorodni úgy, hogy olyan, mint egy

futball-labda, azért futball-labdának sem használható, mert az a rossz szokása

van, hogyha erősen belerúg a csatár, összezsugorodott állapotából kínjában

kiegyenesedik.


                                  A DENEVÉR


  A denevér tulajdonképpen egy repülő egér. Bőregérnek is nevezik, nem tudni,

hogy miért, mert bőregérnek a rendes, közönséges szaladgáló egeret is

nevezhetnék, aminthogy a lovat is nevezhetnék bőrlónak vagy a disznót is

bőrdisznónak, és ha például volna repülő krokodil, azt azért, mert repül, még

nem sok joggal neveznék bőrkrokodilnak. És ha már azért, mert szárnya van és

repül bőregérnek nevezik, akkor miért nem nevezik például a sast bőrsasnak?

Ezek igen nehéz tudományos kérdések, amelyeknek megoldása még a jövő zenéje.

  Szóval, a denevér egy repülő egér. Nagyságára nézve is alig nagyobb az

egérnél, szőrének színe is hasonlatos az egéréhez. Ez a szerencsétlen denevér,

illetve bőrdenevér, különben egyike a legpechesebb állatoknak, mert az emberek

komiszul, mondhatnám a legnagyobb terrorral bánnak vele: anélkül, hogy

bármiféle destruktív eszméhez még csak halvány köze is lenne ennek az

állatpitiánernek, elfogják és fölakasztják, illetve elevenen fölszegezik az

ajtójukra. Ráfogják, hogy a kéményből szalonnát lop, hogy belekapaszkodik az

ember hajába, hogy ő az oka a világháborúnak, és azt hiszik, hogyha az ajtóra

szegezik, ez nekik szerencsét hoz. Hát ez nagy tévedés. De mint mindenben, úgy

ebben is, nézetem szerint, van valami igazság. Tudniillik - ugyancsak nézetem

szerint -, akik a denevért megfogják, és elevenen az ajtajukra szögezik, azok

buta és gonosz emberek, márpedig a butaság és gonoszság, különösen manapság,

nagy szerencse.

  A szerencsétlen denevér persze nem eszi meg a szalonnát a padláson, sokkal

rosszabb ízlése van szegénynek, ronda rovarokat eszik, olyanokat, amilyeneket

más jóízlésű ember undorral köpne ki. Éjjel röpköd a tápláléka után, nappal

pedig faodúkban, tornyokban és romokban alszik. Rokona, ha jól tudom:

másod-unokatestvére neki a Dél-Amerikában élő vámpír vagy lidérc, amellyel

aztán csakugyan van valami baj, mert ennek vállalkozói, sőt lánckereskedelmi

hajlandóságai odáig terjednek, hogy rátelepszik a szabadban alvó szegény

emberre, és szívja a vérét. Nem túlzás az, ha azt mondom, hogy még a vámpír is

a szegény ember vérét szívla, mert hiszen a gazdag ember Dél-Amerikában sem

alszik a szabadban, hanem Buenos Airesben, egy szép palotában, paplanos ágyban.


                                   A PONTY


  A ponty a vízben él, mindaddig, míg ki nem rántják belőle. A törzse oldalt

lapos, háta ívszerűen emelkedett, ha még sokkal emelkedettebb lenne, akkor a

ponty már púpos, tehát nyomorék lenne. Testét nagy, kerek pikkelyek borítják,

amelyek arra valók, hogy mielőtt a pontyból paprikást csinálnak, egy nagy

késsel levakarják. Az egész állat különben tízszer akkora, mint azon a képen,

amelyet egy kis természetrajzban láttam. Szája fölött négy bajuszszál van,

amelyek oly elszántan lógnak le, mintha legalábbis magyar pénzügyminiszter

(Hegedüs Loránd) lenne a gazdájuk, de a pontynál ez nem jelent rossz ízlést, ő

szegény kipödörné, de hát végtagjai nincsenek, egy `bal keze` sincsen.

  A ponty testében van egy kettős hólyag, mely levegővel van tele, ez az

úszóhólyag, vagyis a halhólyag, s mivel a ponty ennél fogva ereszkedik le a víz

fenekére, és jön fel a színére, erről a halhólyagról tehát még a gyerek is

tudja, hogy `eleinte` úszásra használják.

  A ponty táplálékát kukacok, rovarok és növények képezik, el lehet tehát

képzelni, hogy milyen finom húsa van, különösen a tavakból kirántott pontynak,

amelynek ezenkívül még igen kellemes dohos pocsolyaíze is szokott lenni.

  A ponty rokonai: a csuka és a harcsa, mely Európa legnagyobb folyami hala,

mindezek a halak a Dunában is előfordulnak, legalábbis mindmostanáig

előfordultak, hacsak innen is ki nem szorítja őket a mind újabb és újabb

tereket dicsően elfoglaló és betöltő teremtés koronája, az ember. De hát

egyelőre úgy a rendőrségnek, mint az összes hivatalos hatóságoknak az állatvédő

egyesület és egyéb természetkedvelők aggályos kérdéseire adott nyilatkozatai

teljesen megnyugtatók, semmi baj nincs, nem kell semmi rossztól tartani, a túl

érzékeny lelkeknek egyelőre nem kell a dunai halakat félteni. Sőt

ellenkezőleg, egy rendőrtisztviselőből, egy miniszteri hivatalnokból, egy

katonai szakértőből, valamint magánszakértőkből és egyetemi matematikusból álló

bizottság már ki is számította, hogy ez még évekig mehet így, s még mindig

elfér majd néhány ponty a Dunában, a beléje ölt emberek mellett.


                                    A JUH


  A juh, másképpen birka, sőt, bürge, a legjámborabb, legtürelmesebb állat; a

türelem szimbóluma. Ezért mondja Petőfi, hogy a türelem a birkák erénye.

Valóban, a birka nehezen hozható ki a sodrából. Semmiféle szóbeli sértésre nem

reagál. Ha ütik, jámborul béget, de szembe nem száll a bántalmazójával, vissza

nem üti, gorombaságot nem mond neki, még csak fel sem jelenti.

  Az, hogy a hím juhok, azaz kosok, egymással veszekedni szoktak, csupán

szórakozás, ártatlan sport. Ez a veszekedés különben úgy történik, hogy két kos

feláll egymással szemben, körülbelül úgy tíz-tizenkét méter távolságra, fejüket

leszögezik, és sunyin néznek egymásra, azután egyszerre ugranak, és egymásnak

szaladnak, s a fejüket összeütik. Ezt a műveletet lehetőleg minél többször

megismétlik, addig, amíg teljesen ronggyá szakad homlokukon a bőr, véreznek, és

már kifehérlik a koponyacsontjuk. Ekkor a mulatságot abbahagyják, s másnap újra

kezdik; ha nincs már bőr a homlokukon, elég a csupasz koponyacsont is. Felemelő

látvány ez a végtelenül türelmes és alapjában véve ártatlan szórakozás, nemes

példa lehetne ez az izgága és türelmetlen emberek számára. Egyrészt így

szórakozhatnának azok, akik például alkoholt isznak, vagy akik naponta tizenöt

szivart elszívnak, ez olcsóbb lenne, érdekesebb és ártalmatlanabb. Másrészt

ajánlatos lenne, ha az emberek egymás közti harcaikat így intéznék el,

különösen a párbajaikat. Milyen nagyszerű lenne, ha például képviselők, azaz

honatyák, miután egymást fültövön sértették, olyan kedélyességeket mondva

egymásnak, hogy: maga kegydíjas szarvasmarha, vagy: maga gazember, illetve:

maga destruktív börtöntöltelékjelölt, a fegyveres elintézés helyett így, a

kosok módjára összeszaladással és homlokösszeütéssel intéznék el ügyeiket.

Érdekes lenne és stílszerű. Ezennel meg is teszem ezt az ajánlatot.

  Na, de ettől függetlenül, a juh füvet eszik, vizet iszik és bőg, béget és

mekeg. A mekegése különösen megható, van benne valami, ami nagy, öregedő, lírai

tenoristák énekére emlékeztet.

  A birka háziállat, nyájakban él, a nyájat az úgynevezett juhászbojtár

legelteti, mialatt a juhász alszik vagy pálinkát iszik. A béketűrő nyájnak,

hogy rendben legelészhessen, feltétlenül szüksége van egy juhászra, aki -

mondom alszik vagy pálinkázik - egy bojtárra, olyan hosszú kampósbottal - és

egy szamárra. Ha több szamár van, az nem baj.


                                   A STRUCC


  A strucc a legnagyobb madár. A magassága két méter, de ha emelvényre áll, még

több. A strucc nyaka hosszú, vékony és kopasz, hasonlít a csúnya, sovány nők

nyakához. A strucc szép fehér farktollait eleinte a saját farán, később azonban

a nők fején hordja. Vedléskor ugyanis farktollait összegyűjtik a bennszülöttek,

elviszik a kikötőbe, s ott az európaiakkal késért, tűért, üveggyöngyért,

mogyorótőért, nyakkendőcsíptetőért, dugóhúzóért, műtyúkszemért, csipeszért,

koporsószögért, másodpercmutatóért elcserélik.

  A struccmadárnak füle nincs, lábából ellenben kocsonyát főznek, a húsát

viszont kiköpik. A strucc oly nagy és erős, hogy még hátaslónak is használják,

amit persze ki nem állhat. Nyeríteni ilyenkor sem tud. Kedvenc tulajdonsága a

struccolás, amit úgy csinál, hogy bedugja a fejét a homokba, és nem törődik

semmivel.

  A strucc tápláléka fű és minden a világon. Néha még a kavicsot is lenyeli.

Üvegcserepeket azonban csak cirkuszi mutatványok alkalmával eszik, akkor sem ő,

hanem az úgynevezett struccgyomrú férfiú, az előadás főattrakciója. Volt a

párizsi állatkertben egy strucc, azt halála után felboncolták, és a gyomrában

gombokat, több tollkést - egyet kinyitva! - s egy egész női napernyőt találtak.

Ez a strucc egyébként százhuszonhét évet élt egészségben, meghalt

gyomorrontásban.

  A strucc tojása olyan nagy, mint egy vízfejű gyereknek a feje. Másfél kilót

is nyom, ha nem nyomják. De ha nyomják, akkor még többet is nyom. Azonban, ha

nagyon nyomják, eltörik - némelyek szerint csakis ezért nevezhető tojásnak.

  Egy ilyen tojásból kel ki a strucc, mely mikor kikel, még egészen kicsiny,

azután megnő, és csakis akkor illik rá mindaz, amit elmondtam. Miután pedig

minden ráillet, hivatását betöltvén, elhalálozik.


                                   A BOGÁR


  A bogár a földön mászik. De akár mászik, akár nem, mindenesetre három fő

részből áll, úgymint: a fej, a tor és a potroh. Szervezetileg tehát sokkal

fejlettebb, mint az ember, amelynek csak egy fő része van, úgymint: a has.

Némely embernek a hasa helyett szintén potroha van, az ilyent méltán nevezik

aztán csúnyabogárnak.

  A bogár bogarakkal táplálkozik. A nagy bogár megeszi a középszerű bogarakat,

a középszerű bogár a kis bogarakat, a kis bogár a legkisebb bogarat. A

legkisebb bogárnak pechje van.

  Sokféle bogár van, ilyenek: a cserebogár, svábbogár, kőrisbogár, cincér,

szarvasbogár, vízicsíbor, katicabogár és még igen sok. Viszont a bogár a fejben

egész más kategóriába tartozik. A számos bogáron kívül azután még van egy

ezerkilencszázmillióféle bogár, persze mindegyikből csak egy-egy, amennyiben a

földön ezerkilencszázmillió ember él, s mindegyiknek van egy-egy bogara.

  Némelyik bogár a napot kedveli és a száraz helyeket, másik a sötétséget, és a

nedves földet, odúkat, pincét s nyirkos helyeket. A pincebogár és a városi

szegényember közt eleinte némely tudósok hasonlatosságot véltek fennforogni,

később azonban más tudósok kimutatták, hogy ez a hasonlatosság nem forog fenn,

mert ellenkezőleg; a két brans között jelentékeny különbség van: a pincebogár

szívesen lakik a pincében, a városi szegényember pedig, ha nem is szívtelenül,

de legalábbis a legnagyobb fokú muszáj következtében.

  Vannak bogarak, amelyek a szabad természet, s a falusi élet nyugodt örömeit

szeretik, ezek az erdőben és a mezőkön élnek. Vannak viszont kultúrbogarak,

amelyek a nagyvárosi élet pazar pompáját kedvelik, mint a konyhasváb, rusznyi,

poloska és egyebek, ezek a nagy bérpalotákban élnek, s mint kultúrlények, régen

levetették falusi rokonaik nyers és vad tulajdonságait, már nem élnek más

bogarakkal - szóval, nem emberevő vadak -, hanem kedvenc táplálékuk a rovarpor.

A jószívű városi emberek el is látják őket naponta friss, illatos, zöld és

sárga rovarporral, s így bőségesen táplálkozhatnak. Ahol persze nem hintik tele

a lakást és mellékhelyiségeit rovarporral, ott eleinte éheznek a szegény

bogarak, később pedig kitör bennük az atavizmus, és megeszik egymást.